Turbo – Turbo

Kevés jó magyar lemez születik. Jó, ez így önmagában nem egy merész kijelentés, de annál szomorúbb, így fontos értékelni mindent, ami megüti azt a bizonyos szintet, amit azzal a misztikus jelzővel szokás illetni, hogy „nyugati”. Persze a döglődő magyar zenei palettát sok mindennel lehet magyarázni, a Turbo tagjai valószínűleg az elmúlt pár évtizedben felhalmozódott, politikai helyzetünkből eredő popkulturális hiányosságainkra mutogatnának, ugyanis retro ízekkel teletömött zenéjükkel kvázi azt a hangzást és érzést célozták meg, ami nyugaton akkor volt menő, mikor a honi zenehallgatók még Hungárián, vagy egy jövőbeni pókerkommentátor dalain vegetáltak.

Ha elemezni akarjuk, hogy mégis mi az az abszolút retro koktél, amivel az öt srác merőben új ízt tesz fel a magyar rockzenei itallapra, természetesen be kell pattannunk Marty McFly jó öreg DeLoreanjába, és irány a sorszámozott Led Zeppelin-lemezek, leginkább a II-III. Persze nem egy az egyben ezek a hibátlan albumok alkotják a Turbo zenéjét, kell még egy kis Black Sabbath meg 13th Floor Elevators is ahhoz, hogy belőjük, Tanka Balázséknál milyen bakelitek lehetnek otthon. Rövidke integrált intro után már kezdetét is veszi a Tears of Chronos érdemi része, és ezzel együtt az utóbbi idők egyik legmagabiztosabb debütlemeze: igaz ugyan, hogy tapasztalt zenészek alkotják a zenekart, de mégiscsak egy elsőlemezről van szó, ráadásul egy olyan műfajban, amely retro mivolta ellenére is kifejezetten új itthon. A dalok kiválóak, tökéletesen idézik meg a ’70-es évek stílusjegyeit az olyan remek szerzemények, mint a lemez talán legnagyobb slágere, a Shine On, vagy a számomra az album csúcsnótáinak számító Family Warfare, és If I Had A Plan. Tulajdonképp a színvonal végig egységes, egyetlen kisebb döccenő van, a Simple Man feltűnően gyengébb szám lett a többinél, és az Indecision is lassan (ami nem baj, csak unalmasan is) indul be. A lemezt záró Come to Me pedig remekül összegzi 7 percben a lemez hangulatát, kiemelkedően jó albumzáró darab, pedig az utolsó dalokkal rendszerint hadilábon állok. A szűk órán átívelő múltidézéshez azonban önmagában a jó dalok nem lettek volna elegek, egy ilyen projectnél kellően sok múlik az énekesen, valamint a hangzáson: öröm, hogy mind a Sun Workshop FreshFabrik, és a POT sorait is megjárt Tanka Balázs, mind a (feltehetően az élőben feljátszás miatt) stílusos, és a koncepcióba beleillő megszólalás segített ezt a produkciót teljes egésszé tenni. A banda élő teljesítményéről sajnos nem tudok (még) nyilatkozni, de mivel ez nem is lenne a kritika érdemi része, így csak azon sejtéseimet fejtem itt ki, miszerint valószínű, hogy ez az album azon kivételes honi lemezek közé tartozik, amelyek dalai megállják a helyüket kisebb klubkoncertek, és nagyszínpados fellépések alkalmával is.

Hogy mégis miért tértem ki az utóbbi gondolatra? Nos, akárhányszor meghallgatom a lemezt, akaratlanul is igen szép jövőt jósolok a zenekarnak – annak ellenére, hogy (mint azt már párszor leírtam) ez egy teljesen retro lemez, megvan benne az a potenciál, ami kellően emelkedő létszámú hallgatóbázist, és koncertközönséget tud biztosítani az együttes számára. Remélem, hogy legalább akkora sikert arat a Turbo a honi undergroundban (vagy akár mainstreamben, bár az több, mint bravúr lenne), mint amekkorát nálam arattak, mert számomra az Óriás mellett jelenleg ők számítanak a honi rockzene legígéretesebb képviselőinek. Hogy miért? Mert a retro igenis rohadt menő.

(A lemezt itt lehet megrendelni, 2550 ft. + pkg.)