Trouble – Simple Mind Condition

12 év. Ennyit kellett várni arra, hogy a chicagoi doom legenda, az idén 28 éves Trouble kiadhassa hetedik nagylemezét. Az egy dolog, hogy a srácok (legyek cinikus, és mondjam hogy nagypapák?! hehe!) sosem kapkodták el a dalszerzést, de nem is adtak ki kezeik közül fércmunkát. És ettől jelen esetben sem kell tartania az óvatlan hallgatónak.

Amennyire meghökkentő váltás volt a '90-es években a "Manic Frustration" emelkedett és felszabadult hangneméből elfordulni a "Plastic Green Head" érzéki pszichedeliával átfűtött aurájába, közel annyira nagy különbség van hangulat terén a '95-ös és jelen korong között; amellett, hogy a lemezt áthatja egyfajta öreges nyugalom – ami bármikor hallgathatóvá teszi a háromnegyed órás lemezt -, még sikerült megtartani a zenekar védjegyét is: a nagybetűs feelinget, azt az érzésvilágot, amiről szólnia kell a doomnak; ami ha szomorú vagy, megvígasztal, ha vidám vagy, veled örül. És ebben még mindig Eric Wagnerék a legjobbak. Ámen.

És ha már kedvenc hippinknél tartunk, meg kell jegyezni, hogy jelen korongon a mélyrehangolt gitárokhoz igazította saját hangját is; magas hangfekvésű dallamokkal ritkán találkozunk a lemezen – természetesen a rock n' rollos témákban -, de nagyrészt mély, kissé kiábrándult, kissé pesszimista hangszín dukál a szintén kiábrándult és pesszmista dalszövegek mellé; a zene viszont kompenzálja a negativitás ezen formáit, hiszen már a nyitó Goin' Home hallatán tudatosul bennünk, hogy itt bizony a megszokott minőséget kapjuk; ami jelen dal esetében nem is lehet kétséges, hiszen a tételt már korábban hallhattuk a zenekar '95-ös "One For The Road" demóján, de ezt leszámítva (valamint a Lucifer's Friend átiratot) minden szerzemény – relatíve – friss.

Dalokat külön kiemelni igazából felesleges, hiszen minden egyes szerzemény megállja a helyét: mosolyt csalnak arcunkra a vastag és dögös riffek, a feelinges gitárszólók, valamint a keserédes énektémák; mint ahogy azzal szembesülhetünk mind a Mindbender, mind a – számomra favorit – Pictures Of Life képében. Persze tematikai szempontból a lemez ismét változatos, komorabb hangvételű, már-már balladisztikus dalok is akadnak, melyekben az elsőre ragadós refrén szerepe dominál: ilyen az After The Rain, ahol Eric ismét tanúbizonyságot tesz Doors-fanatizmusáról; drámai hangvételű, ám helyenként mégis húzós nóta ez, ami fokozatosan burjánzik, mígnem az érzelemgazdag refrénben kifakad, ami a síró gitárszólók csak megtámogatnak… Kétségtelenül a lemez egyik csúcspontja.

A Trouble Maker első hangjairól azt hittem, hogy a Godzilla 'ominózus' betétdalának gitártémáival operál, ám mikor beindult a vad döngölés, és kibontakoztak a húzós riffek, újra dobogni kezdett a szívem, hehe! Az Arthur Brown's Whiskey Bar rendelkezik a leginkább retrospektív gitárdallamokkal, melyek a korai lemezeket juttatták az eszembe; lassú és kimért, hömpölygő tétel ez, ahol a súly dominál, leszámítva a dal közepén hallható középtempós begyorsulást… Kifejezetten üdítően hat. Az ezt követő Simple Mind Condition azonban a korong legfeelingesebb nótája, mely főleg a durván rock n' rollos refrénben kerekedik ki, a budapesti koncerten ez is kötelező darab lesz! A Ride The Sky című feldolgozás ha cím alapján nem is ugrik be mindenkinek, már az első hangok hallatán képben leszel, hiszen egy (bevallom őszintén, akárhogy is agyaltam, még mindig nem jöttem rá, melyik; csak arra emlékszem, hogy autósporttal volt kapcsolatos) hazai televíziós műsorban többször is felcsendült a '90-es évek során a tétel eredeti verziója, ami főleg a Led Zeppelin Immigrant Songjából kicsent énekdallam áthangszereléséről vált ismertté.

Az If I Only Had A Reason a korong csúcspontja; a szívből szóló rifforgiák az ember lelkéig hatolnak – amellett, hogy spontán szájtátásra késztetnek minden hallgatót -, nincs menekvés, melyre a szintén érzelemdús refrén csak még rátesz egy lapáttal. A záró Beginnings Of Sorrow egy epikus, és sokkoló hangvételű lezárás, melyben a Bealtes-hatások mellett felcsendül még egy zongora is (nemcsak) a riffeléssel párhuzamosan, valamint Eric énekdallamaival kiegészülve… Méltó, és kellőképp súlyos befejezése az albumnak, ami talán kissé szokatlan is, ám a Breathe szintjét talán nem üti meg; s ezt persze nem is várjuk el, tehát panaszra nem lehet oka senkinek sem. Egyetlen negatívumként talán azt tudom megemlíteni, hogy a lemezt megelőző korábbi felvételekhez képest a lemez összképe nem annyira összefüggő, egységes, mint ahogyan azt korábban már megszokhattuk, de a dalok mind egyben, mind külön-külön megállják a helyüket, üresjáratról szó sem lehet!

Attól függetlenül, hogy a borítón kissé megkopott a Trouble logója, az évek mitsem koptattak rajtuk, csupán egy kicsit öregítették a zenekar tagjait, akik tehetségükből mitsem vesztettek; a Trouble a XXI. században is Trouble, s habár kicsit lassabb, kicsit morózusabb, kicsit nehezebb, ettől függetlenül még mindig ők a legjobbak; azt pedig mondanom sem kell, hogy a nyárindító A38-as koncert kötelező, valamint felesleges megemlítenem a lemez bérelt helyét "Az év doom lemeze" felirat alatt.

10/10.