Trivium – Vengeance Falls

A Vengeance Falls immáron a hatodik a Trivium lemez a sorban és jelentős változásokra senki se számítson. Alighanem sokat nyom a latban az állandóság tekintetében, hogy a négy évvel ezelőtti dobos cserét (Travis Smith helyét Nick Augusto vette át) leszámítva az áttörést jelentő Ascendancy óta állandó tagsággal dolgozik a floridai négyes. Ez önmagában egyáltalán nem probléma, hiszen a lelkes, forrófejű arany ifjakból mára rutinos muzsikosok váltak, összeszokottságukhoz kétség nem férhet. A zenei értelemben vett fejlődés azonban a mai napig legkerekebb alkotásuknak mondható Shogun óta mintha megrekedt volna. Az volt az az album, ahol eltűntek a többek által kifogásolt, túlzóan tradicionális/thrash metalos fikcsik, a „csak azért is dallamos” részek, és valahogy mindenből – még a Hetfield wannabe-ségből is – épp annyi maradt, amennyi még nem káros, mondhatni, negyedszerre csak a színhús maradt. Népszerűségük ezután sem csökkent, a modern metal biztos pontjává váltak a két-három évente történő lemezkiadással.

A dallamos metalcore jelző talán ma már mellőzhető az ő esetükben, mert akárcsak a második virágkorába lépő Machine Head, ők is egyfajta naprakész metaliskolát járnak végig az utóbbi produktumaikkal, amiben épp úgy megtalálható a thrash örökség, mint a svéd dallamok, a metalcore  vagy épp a nu metal. Ez utóbbira most a producer személye is utal: a Disturbed vezér David Draiman váltotta ezúttal Colin Richardsont. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy radikális változást ő sem tudott eszközölni a banda arculatán, de a középtempók és a groove-osabb témák száma azért alig észrevehetően, de megnövekedett. A meghökkentően fogós vagy épp riffgazdag részek hiánya viszont fájó pont, mivel emiatt nagyon homogénre sikerült az összkép. Hiába megy le újra és újra az album, kis túlzással egyik szám olyan mint a másik. Vannak persze emlékezetes pillanatok, hazudnék, ha azt mondanám hogy nem, de egy-két kivételtől eltekintve (Strife, Brave This Storm, vagy a hangulatos Wake (The End Is Nigh) ) mégsem maradnak meg a dalok eléggé a hallójáratokban, mert ezeket a típusú témákat már hallottuk tőlük sokkal átgondoltabb formában is. Ráadásul akkor még maga a zene is sokkal frissebbnek hatott. Ők most jutottak el oda, ahova az európai sikercsapatok közül például az In Flames vagy a Children of Bodom ért el akkor, mikor ők felszálló ágba kerültek. Így hát hiába a rutinosság, az alapvetően jó dalszerzői véna, a korábban felemlegetett Machine Headdel ellentétben a Triviumnak egyelőre nem sikerült beállni azon kevés zenekar közé, akik a divathullámokat átvészelve, saját hangjuk (újra) megtalálásával rájöttek, hogyan tudnak érdekesek maradni. A Vengeance Falls ennek hiányában sajnos csak egy műgonddal, profizmussal összerakott klisé, ami sokkal jobban is működhetne egy csipetnyi izgalommal, így viszont megragad a kellemes dallamos háttérzene kategóriában. Sajnos csakis az unalomig ismételt mondat kiforgatásával tudom összegezni a Trivium idei teljesítményét: a kemény részek még puhábbak lettek, a fogósak pedig még kevésbé fogósak. 6/10