Trivium – The Crusade

Mostanában a Trivium az első számú közellenség a metal színtéren. A régi rajongók egyre inkább elfordulnak tőlük a mostanra túlsúlyban lévő heavy metal hatások miatt, míg a heavy fanoknak nyilván sosem lesz elég jó egy zenekar, ami modernkedve, más műfajból érkezve próbál betörni arra a színtérre is – ahogyan teszi a Trivium, hiszen a lemezelőzetesek szerint bővelkednek az új szerzemények duplázós galopptémákban, dallamos ikergitáros szólókban, hősies csordavokálokban, és mindezt megfejelik még az újabban nagy példaképpel, az Iron Maiden-nel közös turnéval. Jómagam a korábbi lemezeiket csak felületesen ismerem, a standard metalcore sosem volt szívem csücske, de azt elsőre leszűrtem, hogy a divatos irányzatok mellett akadt némi neo-thrash beütése is a dolognak, bár megszeretni nem sikerült. Az új dalokat hallgatva nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy sem, amit csinálnak.

Az első, ami szembeötlik a hallgatónak, az a rendkívül ocsmány borító. Elnézést, jobb szó nem jutott eszembe. Ha teljesen ismeretlenül kerülne a kezembe, azt hinném, ez egy klisés hősmetal banda a 80-as évekből, lovagokkal, sárkányokkal, királykisasszonyokkal és szegecses ágyékkötőkkel, nem pedig egy új évezredes metalcore banda. Nos igen, a félisten kinézetű kigyúrt fazon hosszú hajjal és jókora gyíkölő pallossal abszolút a múltat idézi.Ezekután, bármilyen meglepő, de a zene nem is annyira rossz. Tulajdonképpen rossznak nem mondanám, hiszen jó mesterektől nyúlnak a srácok, profin, pontosan, feszesen játszanak. Az elsőként felcsendülő Ignition még igyekszik elhitetni a gyanútlan hallgatóval, hogy modernkedő metal lemezt tart a kezében. Tipikus metalcore kezdés, a dallamos ének sem téveszt még meg, szélsebes aprítás, majd a refrénre belassul, és a zongorás kíséret is nagyon trendi, a rövid szólóban is inkább mai bandák nyomait lehet felfedezni, amolyan megszelídült Killswitch Engage vagy All That Remains, csak hogy legyen hivatkozási pont. Az első letölthetővé tett nóta a következő, a Detonation volt, még ez is hozza a régi vonalat, középtempós, málházós duplázós modern metal, aztán felpörög. A refrén jól énekelhető, fülbemászó, nem rossz ez a Heafy gyerek. Szintén hallható volt már neten a Entrance of the Conflagration, itt már kapunk némi ízelítőt a Trivium-ot ért friss élményekből, nagyjából a feléig még jönnek a Killswitch ízek, aztán kezdődik az ujjgyakorlat brit/germán módra, ízes, igazi HM szólót kapunk a két gitárostól. Első hallásra indegenkedtem ettől a számtól, most kifejezetten tetszik.  Az Anthem (We are the Fire) már teljes egészében a HM alapokra épít, gyors, hajlóbálós tétel. Az énekdallamok nem jók annyira, mint az előzőekben, viszont egy igazán remek retro zeneileg, kicsit modernizálva, jó szólóval. Az Unrepentant-ről első hangjairól talán a Hammerfall ugrik be, de Heafy nem annyira kiterjedten énekel, ragaszkodik a metalcore keretekhez. A gitárosok viszont nem, ezúttal inkább az amerikai power metalból merítenek. Kicsit visszavesznek a tempóból a fiúk a And Sadness Will Sear-ben, kicsit Killswitch-szagú szerzemény, ettől függetlenül kellemes. A Becoming the Dragon pont olyan, amit a cím sugall, bár meglepetések is várnak a hallgatókra, Heafy végre üvölt, majdnem hörög, utána pedig egy halálprimitív, de mégis nekem nagyon tetsző szélsebes aprítás jön, 2-3 akkordon eljátszva, ismét tipikus HM szólóval a végén. Dallamos heavy metal a To the Rats is, a szokásos fülberagadó refrénnel, igazából semmi újat nem tud nyújtani, köéptájon még utoljára egy kis ordibálás, aztán kész. A This World Can’t Tear Us Apart enyhe Papa Roach utánérzés az elején, kicsit a Last Resort dallamát követi, összességében nem rossz szám, természetesen a két gitárosnak muszáj vinnyognia, de annyira nem gond, ez egy egész jó modern rocknóta. És pont. A Tread the Floods sem nagyon tagadhatná le, kik ihlették, de egész jó nyitóriffjei vannak, bocsánatos bűn.  Senki sem fog megkövezni, úgyhogy kimondom: Contempt Breeds Contamination kezdésében nagyon a Nevermore-ra hasonlít, és végig meg is marad ez az érzés, enyhén, bár az énektémák közelébe sem érnek a Seattle-i mesterekének. Jellegzetes heavy metal mű a The Rising. Laza középtempó, amolyan békés fejcsóváló, semmi eredetiség, de a jó refrénnek hála élvezetes. Végezetül következzék a hangzatos című The Crusade, magyarán keresztes hadjárat. Ez egy 8 perces instrumentális tétel, nagy adag vasszűz hatással. Legjobban itt jön elő, hogy tehetséges zenészekkel van dolgunk. Monumentális, epikus, enyhén komplex tétel, duplázós galopptémák éppúgy megvannak benne, mint a Maiden-re jellemző szólók és dalszerkezetek.

Érdekes lemez a The Crusade. Dícséretes, hogy próbáltak színt vinni a már unalmassá váló metalcore-ba, az már felemás, hogy mindezt egy szintén már rég unalmassá vált műfajjal próbálták keresztezni. A végeredmény egy főleg dallamos, élvezetes heavy metal anyag lett, némi kiabálós metalcore-ral keverve, de sajnos nélkülöz mindenféle eredetiséget. A pontozásnál végül a magasabbat kapta meg, ami ennél kevesebbet kap, az már nem csak ötlettelen, de már nem is játszák jól, már pedig ez a Trivium-ra nem igaz, mert profin, jól előadják, amit megtanultak. A lemez elsősorban azoknak ajánlott, akik mind a régi, mind az új metal irányzatok felé nyitottak, és szeretik is.

7/10.