Trap Them – Darker Handcraft

Mert ahogy a Seance Prime óta kardinális kérdéssé vált, hogy a lazább és férfiasabb, sludge és death ‘n’ roll-közeli elemek mennyiben adnak lezser hátszelet az egyes tételeknek, úgy ezt tovább erősítette a Coliseumtól elcsábított Chris Maggio dobos jelenléte és aktív dalformálói ráhatása, mivel – legyen szó grindos pörgetésekről vagy eszméletlen groove-okról – eleve olyan érzéssel tudja püfölni a bőröket, hogy abból aztán minden lesz, csak elementáris fájdalom nem, és azt sem felejthetjük el, hogy a Converge legutóbbi lemezének alapvető virgái és tempói mennyiben tettek hozzá a bannoni életműhöz. Ugyanis bárhogy nézzük, a Darker Handcraft lényegében vendégsereglet és igényes borító nélkül hozza az Axe to Fall hangvételét és emlékezetes dal-, valamint dallamszerkezeteit, ami csak azért válik kirívóvá, mert ahogy eddig is megvolt a bandánál a közvetlen hatások jelenléte, úgy talán ez az első olyan teljes hosszúságú dalcsokruk, ahol az egyes szerzemények hangulata, kisugárzása és ereje nem menti meg az összképet. A valósághoz persze hozzátartozik Kurt elkötelezett szeretete a bandával szemben, így nem zárhatjuk ki a kölcsönös egymásra hatás szerepét (ahogy ez a legutóbbi Brand New és Crime In Stereo-lemezeknél is megjelent), azonban talán épp ez az erős ragaszkodás degradálja a Trap Themet arra a szintre, hogy a srácok nem fogják egykönnyen kinőni az alábbi árnyékszerepet.

Persze a Darker Handcraft ettől még nem feltétlenül egy rossz lemez, inkább csak tét nélküli, bár így is maradéktalanul hozza a kötelező zenei elemeket. Ebben a kontextusban csupán az elemi sodrás megidézése maradt el, többnyire a svédelt lazaság kergetése miatt, bár olykor fel-felütik a fejüket olyan betétek, amelyek a korábbi nagylemezek színvonalát idézik meg. Ennek legékesebb példája a záró Scars Align, amely méltóképp protestálja, hogy a bandának a látszat-black metalos disszonanciában fogant doomos agymenései (megfeleltetve az előző nagylemezen helyet kapó Mission Convincers kiállásával) még mindig elsőosztályúak, ahogy az alkalmi hardcore-dobtémák (Evictionaries) és szélsebes grindcore-betétek (Saintpeelers) is épp annyira vannak a helyükön, ahogy eddig. A lényeges különbség csupán tényleg annyi, hogy annyira érezhetővé váltak a direkt hatások, és annyira hiányzik az összhatásból az a gyűlöletes plusz, ami eddig meghatározta a zenekart, hogy egyáltalán nem tekinthetjük kiemelkedőnek, kiemelendőnek a Darker Handcraft egészét, mert az összeollózott betétek legfeljebb arra sarkalhatják a tapasztalt hallgatót, hogy elővegye az ősforrást, bár az Axe to Fall egyes kitartásait és gitártémáit idéző részeknél ezt is megkérdőjelezném, mert ekkora dózisban igencsak megmutatkozik az utolsó Converge album pajzsán található rések fontossága, amik joggal magyarázzák meg azt, hogy miért nem hallgatjuk akkora sűrűséggel Bannonék utolsó lemezét sem.

Szó se róla, a Darker Handcraft hosszú távon nem feltétlenül mutat minőségi perspektívát a Trap Themnek, mert való igaz, hogy még mindig igen izgalmas gyökerekhez nyúlnak, de valahol mégis felesleges ezt a szükséges sötétség megléte nélkül erőltetni. Nyilván lesznek, akiknek épp ez a könnyedebb, vagy ha úgy tetszik, ismerősebb hangvétel okoz majd kellemes perceket, de úgy gondolom, hogy akik már eleget hallottak mind a Trap Themtől, mind a zenekar felmenőitől, nem feltétlenül fogják összetenni a két kezüket az összhatás tükrében, mert azért ennél tudnak ők többet is, ha akarnak.

10/6,5.