Transphobes eat shit and die alone! – SeeYouSpaceCowboy: Coup De Grâce

Mindig gondban vagyok a címadásokkal, és hát nem volt ez másképp a SeeYouSpaceCowboy új albumánál sem. Azonban áprilisban volt egy (egyébként csodás) Godspeed You! Black Emperor-koncert a Dürer kertben, ahol ez a címben szereplő felirat volt látható az egyik gitárkombóra ragasztva. Elgondolkoztam azon, milyen szomorú, hogy akár az ismerősi körömben is vannak olyan emberek, akik e szöveg láttán valószínűleg meg se várnák a koncert kezdését, hanem elhagynák a helyszínt. Érdekes, hogy egyeseket hogy zavarba tud hozni és el tud bizonytalanítani a saját identitásukban egy ilyen felirat vagy egy festett körmű férfi látványa. Na de miért is beszélek én erről egy lemezkritikában, amikor ez amúgy is vékony jég és érzékeny téma? Hát azért, mert az ilyen arcoknak fixen nem fog tetszeni a Coup De Grâce, lévén az énekesnő, Connie Sgarbossa transznemű, de a zenekar túlnyomó részéről se állítható, hogy heteró lenne, szóval elő azokkal a fóliákkal, vigyázat, a végén még mindenki bebuzul!

A 2016-ban alakult zenekart legtöbbször a sasscore stílusba szokták besorolni, ami tulajdonképpen a poszt-hardcore, a metalcore és a mathcore „sassy” keveréke (igen, rendkívül professzionális módon egy fogalmat saját magával magyarázok meg). Egy biztos: nem screamo az a műfaj, amiben alkotnak, egyrészt mert az nem ilyen(!), csak sokszor az emberek már egy Saosint vagy Asking Alexandriát is annak hívnak, másrészt maga Connie is leszögezte többször, hogy bár a zenekar tagjai a screamo-színtérről jönnek, és voltak is korábban ilyen jellegű projektjeik, a SeeYouSpaceCowboyjal sose volt tervben, hogy ilyesmi irányba tereljék zenéjüket. Ezt az állítását annyira komolyan is gondolta, hogy a banda első lemezén, a 2019-es Songs for the Firing Squadon szerepelt is egy Stop Calling Us Screamo című tétel. Ez az anyag a szó klasszikus értelmében ez még nem egy nagylemez volt, hanem a korábbi cuccaiknak egyfajta válogatása, ezt követte szintén 2019-ben a The Correlation Between Entrance and Exit Wounds. Ezek zeneileg még inkább a breakdown-orientált metalcore-lemezek táborát erősítették, bár azért már itt is felfedezhetők voltak olyan jegyek, amik kiemelték vagy legalábbis felismerhetővé tették a SYSC-t a színtéren belül. Majd ezután következtek azok az anyagaik – a The Romance of Affliction nagylemez, az If I Die Firsttel készült A Sure Disaster split EP, illetve a Dead Formats, Vol. 1-on szereplő Saosin cover, a Seven Years -, amelyeken már erőteljesen megjelent az emo/indie vonal, köszönhetően annak, hogy Connie mellett tiszta vokál fronton énekesi szerepkörökbe lépett elő az öccse, Ethan, és Taylor Allen basszer is. Ennek az iránynak a kiteljesedése a mostani Coup De Grâce című nagylemez.

Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok erről az albumról beszélni, de igyekszem nem elkapatni magam. Az én generációmnak ez egy iszonyú nagy nosztalgiavonat ez a közel 40 perc. Ha élted a Panic! at the Disco-, My Chemical Romance-, 30 Seconds to Mars-féle emo/pop punkot, nem vettetted meg a Bloc Party- és Franz Ferdinand-féle indie-t, de közben mikor egyes lett a föcidogád, akkor azért breakdownhegyeket felvonultató metalcore-okra ittad a kigyós energiatalodat, most meg alulról vagy épp felülről súrolód a harmincat, és amiatt szorongsz, akkor van egy jó hírem: a SYSC írt neked egy lemezt amitől kicsit jobban érezheted magad ebben a tyúkszaros világban.

Jóformán az egész album egy emocore slágergyűjtemény, de akkora, hogy konkrétan tíz perce gondolkozom, hogy a 12 dalból melyikeket válasszam ki húzódalnak,

a lemez több mint felét nyugodt szívvel ide tudnám írni, és őszintén nem tudnék választani közülük egyet. De hát ez egy jó album ismérve, hogy ennyire egységes tud lenni, nem?

A közreműködők névsora is impozáns, itt van nekünk többek között iRis.EXE, aki két dalhoz is adta a hangját, ezek inkább amolyan be- és átvezetőkként funkcionálnak. Kicsit cigifüstös bárzene hangulat, de annak is valahogy valami modernebb kiadása, kicsit Lana Del Rey vibe (de ne kövezzenek meg a rajongók, én csak passzív Lana-élvező vagyok). Emellett még közreműködik Kim Dracula, nothing,nowehere. és Courtney LaPlante (Spiritbox) is. Közülük az első kettővel készült dalok, a Lubricant Like Kerosene és a Rhythm and Rapture kiváló példák az újonan megjelenő indie-s vonalra, amit azért rendesen megvadítanak Connie screamjei. A Courtney-val közös To the Dance Floor for Shelter meg akkora emo sláger, hogy egyből feketék lesznek az ember szemhéjai, ha meghallgatja. De ez tényleg majdnem az összes dalról elmondható, amelyekről meg nem, azoknak is teljesen érthető és lényegi szerepe van a lemez struktúrájában.

Ami a szövegeket illeti, az eddig megszokott, erősen saját élményekből, tragédiákból merítő megközelítés (lásd a Connie barátnőjének öngyilkosságát feldolgozó Late Decembert) helyett a dalokban egy képzeletbeli, Sin City-szerű, neo-noir városban játszódó különböző sztorik öltenek testet. Tartalmilag hasonló témákat boncolgatnak, mint a korábbiak, csak kevésbé direkt módon. Ezt a koncepciót erősítik a klipek és a zenekarról készült promofotók hangulata is.

Fontosnak tartom még, hogy beszéljek a keverésről is, mert hiába a hatalmas emo nosztalgia, a sound egyáltalán nem olyan, mint a mostani, szintén valamennyire hasonló múltidézésben levő modern metal(core)-zenekaroknál. Több eszközön való hallgatás alapján is az a véleményem, hogy rendkívül dinamikusan, teljesen élvezhetően szól. Röviden: megdörren aminek meg kell dörrenie!

Szóval mindenki váltsa meg a jegyét a felújított nosztalgiavonatra egy furcsa, de annál élvezetesebb utazásra! Na adieu!