Transmission0 – 0

Tulajdonképp egy kezemen meg tudom számolni, mennyi holland világhírű metal/hc zenekart ismerek, és hogy ezek közül személy szerint mennyit ismerek el, ahhoz még talán a kezemre se lenne szükség. Mondhatnám úgy is, hogy a hollandok elég anti-tálentumok ezen a téren. De itt van ez a Transmission0, ami végül is nem világhírű, azt se tudom, hogy futottam beléjük, ők viszont azt hiszem ezen lemez alapján megérdemelnék az ismertséget.

Ez a CD azoknak fog kellemes élményeket nyújtani, akiknek tetszik a Neurosis, Isis, bla-bla-bla, ezeket a bandákat nem kell bemutatni. Hangzásvilágban és hangulatilag azért picit inkább a The Ocean-hoz áll közelebb, mert a srácok nem riadtak vissza a hc elemek és elektronika bevetésétől sem. Ez az, ami igazán megtetszett benne, és ez az, ami miatt képes a kopibandák fölé kerülni. Saját interpretációjuk van és nagyon kellemes az egész anyag textúrája. A lemez rendelkezik egyfajta eklektikával, vannak dalok, amelyek sludge/doom vonalat követik lájk régi Cult Of Luna, vannak dalok, amelyek elmennének valami belassított hc lemezen is, és vannak dalok, amelyek instrumentálisak és elektromos prüntyögésekkel telítettek. Ami a legjobb az egészben, hogy ezek a dolgok teljesen jól megférnek egymás mellett ráadásul ki is teljesítik egymást. Alapvetően olyan hatást kelt a korong, mint amilyen a borítója, elektronok csordogálnak ide-oda unottan, közben vibrál és izzik a levegő a vezetékek mentén, sercegnek a kábelek, a magasfeszültségű oszlopok pedig magányosan állnak a mocsárban és szenvednek… és így az egész elszáll olykor a picsába, ki az űrbe vagy valahova messzire:)

Journey a lemez első és leghosszabb tétele a maga 8 és negyed percével, nagyjából bemutatja mit várhatunk a közel egy órás programban. Lassan építkezik fel, mint az egész lemez, de hát ez egy ilyen stílus kérem szépen. Aztán az énekes felszabaduló hc-s üvöltése nyilvánvalóvá teszi a hollandok kemények is tudnak lenni, ha kell. A Vs. Vampire kicsit lazábban és nyugtatólag kezd, picit tónusosabb szintis aláfestéssel, az énekes hangja mint a melasz, de azért itt is kimutatja a foga fehérjét. Aztán jön a San Miguel, ami valami lelassított/lekevert hc trekk akar lenni de épp elég vérpezsdítő, pont ide illik. Következik egy interlude amiből kettő van a lemezen, és mindkettő annyira esszenciális, hogy hiányukban azt mondanám az anyagra, hogy szar az egész komolyan. Elektromosak és instrumentálisak. És sokat hozzátesznek a kompozícióhoz és a hangulathoz. Eztán jön a The Return aminek az első 2 perce arról szól, hogyan lehet megbolondítani egy gyönyörű riffkompozíciót, utána az énekes tiszta énekhangja sül bele a szintis éterbe, majd folyamatosan keményedik fel a hangzás. Talán a lemez legerősebb tétele. A rákövetkező U-Boot a San Miguel-re hajaz, kicsit durvább dal, mint amilyen az egész lemez összességében. Mintha a zenét is víz alá nyomták volna. Egy tengeralattjáró szignálja megy alatta. Hangulatos. A Dust Like Sand pedig visszatér a Vs. Vampire stílusához. Ezután csak instrumentális, elektronikára kihegyezett számokat kapunk, mint egy nyugtatóként. Az Ether és a Serenity mintha egymás folytatásai lennének, tökéletesen egymásba kapcsolódnak. Egyébként a lemez másik csúcspontja pont a Serenity, ami nem is meglepő: a második leghosszabb dal jó kis elszállós betéttel. Zárásként a második interlude (vagy nevezzük inkább outro-nak) zakatolása hallható, mintha valami távgépíró dolgozna az elektromos vezetékek felett.

Tudom, hogy mindenki máshogy éli meg a lemezeket, de nekem ez igencsak kellemes bemutatkozás volt a srácoktól. Riszpekt.