Toxic Holocaust – Chemistry of Consciousness

Az amerikai Toxic Holocaust már korábban érkezett a színtérre, egészen pontosan 1999-ben alakult, Joel Grind egyszemélyes zenekaraként. Első két albumuk is régi vágású, német és Bay Area hatásokat egyaránt tükröző thrash zenét rejtett, némi korai black metal és crust punk hatással. A Relapse Records szárnyai alatt tevékenykedő zenekar a retro hullámnak köszönhetően kicsit nagyobb figyelmet kapott harmadik, An Overdose of Death… című korongjukkal, amelyet követően az első két produktum is kapott egy-egy újrakiadást. Ekkor már trióvá bővültek, a korábbi, kompromisszummentes hozzáállásból azonban vajmi keveset engedtek. Legutóbbi, négyes sorszámmal ellátott lemezük még 2011-ben látott napvilágot (Conjure and Command), ami talán még az elődjeinél is alapabbra lett véve, majd két év után, idén októberben készült el a folytatás Chemistry of Consciousness címmel. Ezúttal a crust helyett inkább a thrash került előtérbe, bár azért a Venom punkosnak is mondható hozzáállása továbbra is áthatja a dalokat. A hangzás rendkívül nyers, a gitárok élesen, némiképp demósan szólnak meg, simán elhiszi az ember, ha azt mondják neki, hogy valami ’85 körüli másodvonalas kult csapatot hallgat éppen. Az ének mentes minden cicomától, leginkább az egészen korai Sepultura korongokról ismerős recsegős sounddal bír, ami tovább növeli a korhűséget. A fentiekből sejthető, hogy a Toxic Holocaust eszköztára nem túlságosan széles, a legnagyobb probléma azonban nem feltétlen ez, hanem az, hogy az alig fél órás korong majd minden emlékezetességet nélkülözve megy keresztül a hallgatón, igazán kiugró pillanat nélkül. Kellemesnek kellemesek például a Rat Eater váltásai, vagy említhetném a crossover ízű, német nyelvű Sodom slágereket idéző Acid Fuzzt is, de összességében kevés az igazán maradandó téma, így hosszútávon a Chemistry of Consciousness aligha mondható időtálló produkciónak.

Joel Grind amúgy sem az a túlkomplikáló típus, ám van olyan eset, amikor ez a fajta lecsupaszítása a thrash metalnak kifejezetten szórakoztató tud lenni (lásd Municipal Waste, kései The Crown), emberünk azonban nem igazán tudta a rendelkezésre álló játékidőt kellően érdekfeszítő riffekkel kitölteni, így az egész lemez inkább hat érdektelen stílusgyakorlatnak, mint jófajta, szórakoztató múltidézésnek.  Érdemesebb az új Death Angelt vagy a legutóbbi Havokot elővenni, ha idén is a jó öreg thrash-sel akarjuk átmosni a hallójáratainkat. 5/10