Touché Amoré – Parting the Sea Between Brightness and Me

A titkukat pedig talán annyira nem is nehéz megfejteni, elég venni egy olyan screamo zenekart, ami zeneileg könnyedén emészthető, a szövegek pedig még üvöltve vannak, de már érthetőek – ehhez kell hozzácsapni a középosztálybeli kölykök kamu-elidegenedését és a XXI. század blogtrendjeihez (nem direkt, de) tökéletesen passzoló dalokat, szövegeket. Az internet a mikroblogoké, az sms-hosszúságú beköpéseké, idézeteké, itt nincs idő magyarázni, ha két-három sor vagy egy-két percnyi dal nem elég hatásos, akkor ez a csatorna bezárul az adott banda számára. A Touché Amoré (avagy a Tumblr felületének legkedvencebb zenekara) pedig minden ilyen követelménynek megfelel, így nem véletlen, hogy egy év alatt akkora lett a körülöttük lévő felhajtás, hogy a Parting The Sea Between Brightness and Me már úgy érkezett a Deathwishtől, mintha legalább egy új Converge lemez lenne.

Pedig ez nem egy Converge, és nem egy Saddest Landscape, hiába végzi Jeremy koncertről koncertre a padlón, amíg ez a két banda ténylegesen fel tud szabadítani dolgokat az emberben, addig a TA „csupán” remek stílusérzékkel pattint le apró érzelemszilánkokat a hallgatóról – lemezen. Élőben persze ott van Bolm úr és a szövegeket kívülről fújó embertömeg, akik afféle keménykedés nélküli hardcore élménnyé varázsolják a koncertet, de a Parting the Sea Between Brightness and Me tizenhárom dala a legjobb bizonyíték arra, hogy a srácoknak még játszaniuk kell a feljutásért a nagyok közé. Pedig dalszövegek terén egyértelmű a fejlődés, és ez már a csinos intróval bíró Tilde (vagy ~) című dalon is érződik, hiszen most már nem kell a csúcsponton üvölteni egy sort ahhoz, hogy rögzüljön, valamint a depresszív képek közt is nagyobb a kohézió. Ami viszont már a Pathfindernél is szembetűnik, hogy ragaszkodásuk a két perc alatti dalokhoz helyenként iszonyatosan, már-már Minutemen-szintűen zavaró: vannak ötletek és témák, amik másfél percet érdemelnek, és vannak, amelyek többet. Ez pedig úgy csapódik le, hogy hiába dolgoznak jobb ötletekkel, mint az előző lemezen, de amiatt, hogy a dalokat sokszor a dal karakterének elnyerése előtt fejezik be, erősen összefolyik az album. Konkrétan a Pathfinder és a Face Ghost közt annyi történik dalszinten, hogy az Uppers/Downers és a Crutch egymásba hajlanak, ez pedig kevés, főleg mivel a kiváló szövegeket Jeremy „letisztultabb” stílusának monotóniája ellensúlyozni tudja, ha a mérleg pro oldalát nem nyomják lejjebb zenei megoldások. Annak ellenére, hogy az első két dal nagyon jó, a nyolcadik tétellel kezdődik el a korong erősebbik fele, gondolok itt a Face Ghost felvezetésére, a Sesame tapsolós megoldására, vagy épp a Wants/Needs fülben csengő témájára és instrumentálisan is érdekes jellegére. A Condolences zongorájával és rekviemi témájával viszont már a halott ló másik oldalára kerülnek át, ami annyira nem hatásos és egyedi (főleg a 2007-es My Own Private Alaska EP után), mint amennyire ők annak gondolják, de arra vannak az olyan jó dalok, mint a Home Away From Here, hogy megmentsék az ilyen helyzeteket. Az Amends szépsége pedig újfent egy dolgot bizonyít.

Azt, hogy ezek a fiúk játszi könnyedséggel írnak szívfacsaró, 100 másodperc alá kalibrált Joy Division hardcore dalokat, de hiába van meg bennük a tehetség, dalszerzői bátorságuk nincs ahhoz, hogy át tudjanak lendülni saját korlátaikon. Pedig ezen a lemezen folyamatosan hallani, hogy hosszabb dalokat is meg tudnának tölteni tartalommal, és néha bizony kellene is, mert néhány tétel egyszerűen nem tud olyan jó lenni másfél percben, hogy szövegtanulás nélkül is jó legyen. Ettől függetlenül azokban a percekben, ahol jók, ott nagyon jók, a szövegek pedig talán még a gyengébb pillanatokat is magukkal húzzák – afelől pedig nincs kétség, hogy a két nagylemez anyagából egészen zseniális setlist fog majd összeállni augusztusra.

7/10