Úgy kezdeném ezt a különleges lemezismertetőt, hogy még soha nem írtam ennyire értelmetlenül-érdektelenül cikket az oldalt olvasó embereknek. Hogy miért? Mert ez a zene csak engem érdekel, én szeretem, nekem kellemes emlék, melyet a napokban elővettem, rákerestem a világhálón – szokás szerint semmit se találtam róla, haha – s nem hinném, hogy bárkit is meghat a lerakott produkció. Azért belekezdek… osztrákok, német szöveggel — tehát még egy adalék, ami miatt köpködni kezd egy mai olvasó!
A Halott éjszaka 93-ban alakult, hogy pontosan hol, azt homály fedi, ahogy azt is, hogy volt-e a lemezkritikán kívül más anyagjuk, ahogy arról sincs információm, hogy mikor szűntek meg. 1996-ban még léteztek, mert akkor jött ki a Fekete herceg, melyet hajdanán a Nuclear Blast terjesztett (egyik válogatás CD-jükről ismertem meg őket). Három figura követte el; Said El Mahdi — gitárok és billentyűk, Cornelius Dix — billentyűk és Hagen — ének, akinek volt még egy zenekara, a black metál szintén osztrák Werwolf, amiben hogy bizonygatni igyekezzek a Hagen gyerek nagyságát, és hogy nem szarral dobálózott, haha, szóval a Werwolf dobosa és szintén billentyűse a kultikus (és egyben idióta ego nevű) Trifixion Of The Horned King volt, aki vezető szerepet töltött be anno a Pazuzu-ban, Pervertum-ban, Summoning-ban, és mivel ezek szerint mindenhonnan kiszállt; a Trifixion-ban is. Hogy még viccesebb legyen, azóta a kiadó (Serpent Qui Dans) is megszűnt, de visszatérve a Totennacht-ra, mi is ez?
Hogy töményen fogalmazzam meg; 43 perc halott romantika, tele beszéddel, álmokkal, zajjal, keserűséggel, szépséggel, csúfsággal, kellemes és kellemetlen részekkel, és zeneileg valahol a dark wave (alapok) death és black metál (elsősorban a vokál miatt), a zene pedig doom és gothic, folk és atmoszférikus metál. Első hallásra ez így szörnyű, s lehet nekem is a múlt egykori dere miatt tűnik csak értékes és nem idegesítő korongnak. A szövegek bár némileg klisészerűek, azért jól illeszkednek ebbe a halotti világba. Az első szám kapásból a címadó,
Der schwarze Prinz, itt már érezhetővé válik, az, ami ránk vár, lassan indul be, szép szintetizátorok és beszélgetésekkel felvezetve, a zene, pedig cammogó, vonagló, suttogó károgó vokállal és különböző tónusú és helyzetű bemondásokkal, hírekkel tarkítva. Most így 11 év után hallgatva ezt a lemezt egyre jobban érzem, hogy éppen ez a rengeteg érzés hullám stuktúra építi és emeli arra a sejtelmes és megfoghatatlan varázslatba, melyről szólni akart
Hagen. A
Vampir des Herzens leginkább atmoszférikus akusztikus lépegetés, mélysége nagyon is megvan, ahogy a
Flammentor gitár témái a 70-es évek hard és heavy metál bandáinak egyfajta posztmodern riffelgető variánsát adja közre. A
Romantisch sterben (ahogy címe is jelzi), egy gyönyörű és haldokló szerelem beteljesedése, igényes szólókkal, itt érezni először igazi felismerhető hatást zeneileg és téma terén egyaránt;
Moosnpeel –
Wolfheart (amely egy évvel előbb jött ki, mint a
Der schwarze Prinz). A
Der freudige Tote zongorával megkomponált rövidke zaklatott dal, melynek hátterében nem csak a klasszikus zenei alapok, de maga a színház vagy az operett is felszakadni látszik (olyan korai
Elend szerű), ebből bontakozik ki a sulykoló
Schrei, mely megint csak zaklatott, zilált dal, bár maga alatt tarja a szépséget, és az elfolyó romantikus masszát, ettől még durva és olyan érzést kelt, mintha a régi
Acient-öt (mondjuk a
Mad Grandiose Bloodfiends lemezüket) összekeverném a
Schweisser —
Malaria című dalával (ami eredetileg
Faith No More). Ezután következik a megint csak előbbi két zenekar közös hatásaként felvértezett
Tod ist abstrakt (amellyel én anno megismertem a zenekart — Nuclear Blast), egy kis ipari alappal, és nagy kedvenc volt hajdanán, haha! A
Der Komödiant nagyon lassan indul meg, folkos, doomos, atmoszférikus dal sok beszéd foszlánnyal (Hitler is szerepet kap) és ürességet keltve a hallgatóban, ahogy a
Von Zwergen und Riesen is hasonló dolgokat vált ki, de semmi extra. A záró tételt, pedig nehéz bárhova is rakni, 80-as évek gothicája, egy kis folklór érzéssel és elektronikával, inkább kellemes, mint nyomasztó, tenger, hullámverések, csend… úgymond kiút a fekete hercegtől(-ből)… Valahol legbelül-stuktúrálisan a német öngyilkos dark-black
Bethlehem,
Dictius Te Necare albumához tudnám hasonlítani, megegyező atmoszférát nyújt és szövegek ( és nyelv) terén is azt, az érzést erősíti, ám a grevenbroich penge-brigád nem csak extrémebb, de mélyebb is (volt) egyben.
Aki idáig eljutott az olvasással, annak biztosan ismerős az a fura emberi tulajdonság, hogy soha nem a jelenben jó, hanem a múlt szépül meg. A külsőnkkel ritkán vagyunk megelégedve, aztán idővel a múltban szebbnek, erősebbnek látjuk egykori önmagunkat, holott az akkori jelenben éppen az töltött el elégedetlenséggel… az élet és a halál megítélése, mint létezés állandó zűrzavarral és félelmekkel fertőzi meg a lelkünk, a nosztalgia, pedig mindig örömmel teli, s egy picit fájó is, mert az eltelt időt és változásokat ilyenkor érzékeljük a leginkább. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a maga idejében sem volt egy remekmű, s ma sem az, ennek ellenére számomra gyönyörű, érzéki és mély zene, mely igenis értékeket hordoz magában (lehet érte köpködni és kövezni egyaránt!)…
90%
Der schwarze Prinz (192kbps)
