Tony Sly-ra emlékezünk

A fiatalos lendülettel megáldott Tony még csak alig múlt el 18 és fél éves, amikor 1989-ben csatlakozott az éppen szárnyait bontogató (néhány tagkiváláson és második EP anyagán, a Let ’em Outon túl lévő), San Jose-i punk zenekarhoz, a No Use For A Name-hez, ahol énekes/dalszerzői pozíciót töltött be, ezen kívül az egyik gitár kezelése is az ő vállára szakadt. A banda kezdetben egy kellően dallamos hardcore punkban kereste a megváltást (Incognito), azonban az ő szerepköre már a következő hanganyagon körvonalazódott ki igazán: a dallamos hardcore-szerű koncepcióra történő váltás (1992) jól érzékelhetően az ő keze jegyét viselte, a szerzői kiadást követően 1993 őszén a Fat Mike (NOFX) által világra segített, később kultikus kiadói minősítésig vitt Fat Wreck Chords is kiadta a lemezt, amely elindította a zenekart a dallamosítás útján. A The Daily Grind volt az utolsó hanganyag, amelyen Tony a dallamos hardcore/hardcore punk ötvözetét próbálgatta, de érezte, hogy punk rock vénái egy sokkal dallamosabb irányba szólítják. Ez volt az a választópont a ’90-es évek közepén, amely később egy olyan befolyásolási hullámot indított el, amelynek a célkeresztjében a dallamos punk, deszkás punk stb. bandák álltak: a NUFAN ikonná vált, az olyan lemezeivel, mint a ¡Leche con Carne!, a Making Friends, a More Betterness! vagy a Hard Rock Bottom pedig zenekarok tucatjait inspirálta. 2004-ben egy új projektbe kezdett, őt is elérte az akusztikus dalok mélysége, az önálló kibontakozás lehetősége: egyik legjobb barátja, Joey Cape (Lagwagon) nyújtott ebben partnert, a 12 dalos Acoustic című Split anyaguk (NUFAN, Lagwagon dalok feldolgozása, plusz 1-1 új dal) még abban az évben megjelent, négy évvel később pedig túl egy NUFAN gyűjteménylemezen, valamint a kilencedik stúdióanyagon teljes létjogosultságra emelte a projektet. Ezután kiadott két akusztikus nagylemezt (12 Song Program, Sad Bear), kétszer is splitelt Joey Cape-el (legutolsó anyaguk június 19-én jelent meg), majd a folkos/akusztikus Scorpios projektben is kipróbálta magát, amelynek keretében eljutott Magyarországra is.  Tony Sly egy igazi legenda, rengeteg ember számára egy igaz példakép. Olyan punk rock dalokat írt, amelyek egyszerre hordozták a stílus üzeneteit, zenei sarokpontjait, valamint a műfaj művelésének motivációját. Tíz/százezreket állított a műfaj mögé, hangját, annak lejtését punk rock énekestanoncok sora vette alapnak. Nevét olyan zenészek mellé lehet és kell is állítani, mint Fat Mike (NOFX), Milo Aukerman (Descendents), Jason Alexander Cruz (Strung Out), Chris Hannah (Propagandhi) vagy Joey Cape (Lagwagon). Nehéz felfogni a történteket, hiszen olyan hirtelen jött ennek a nagyszerű embernek a halála, amelyet nem könnyen fogunk feldolgozni. Emléke és üzenetei örökké fent fognak maradni. A punk rock társadalom most együtt gyászol. A NuSkull szerkesztősége pedig két szerkesztőjének gondolatain keresztül búcsúzik a nagyszerű zenésztől.

„…NEM AZ A SZINT VOLT, AMIT UKRÁN DOKKMUNKÁSOK TOLNAK A FÉSZERBEN…”

2006-ot írtunk abban az évben, amikor mindössze tizenöt éves voltam és bekötöttük otthon a fél megás netet. Tinédzserkorom kezdetekor pontosan tudtam, hogy mire van szükségem: motivációra, lüktető lendületre, valamint olyan dolgokra, amik inspirálnak arra, hogy ki tudjam zárni az olyan történéseket az életben, amelyek megakadályoznak abban, hogy önmagam lehessek. Az internet lehetőséget adott arra, hogy regisztrálni tudjak a last.fm rádióra, ahol a No Use For A Name volt azon olyan bandák egyike, amelyek először lepörögtek a „punk rock” tag címszava alatt. Tudtam, hogy ez lesz az én műfajom, amelyben ki tudok bontakozni, a dallamos punk (rock) lesz az, amellyel azonosulni tudok, egyszerűen megbabonázott a szenvedélye és a kiállása. Tony Sly hangja és hozzáállása meg ráadásul teljesen elvarázsolt, a banda olyan szinten tudta, hogy mire van szükségem, hogy amikor először volt lehetőségem meghallgatni a ¡Leche con Carne! című fantasztikumot (a Justified Black Eye és a Soulmate az elsők között volt, amiket betanultam az akkor birtokolt Epiphone SG gitáromon), akkor nem tudtam, hogy melyik dalra kapjam fel leginkább a fejem. Akkoriban olyan bandák pörögtek a lejátszómban egy punkos beállítottságú barátnőnek köszönhetően, mint a korai blink-182, a NOFX, a Bad Religion, az Anti-Flag, a Pennywise vagy a Rancid.

Aki ajánlgatott további bandákat is, de mindközül a blink-182 (korai pop-punk hajlam) és a Pennywise mellett a NUFAN nyújtotta számomra a legtöbbet. Akkor még csak egy éve tanultam angolul, de szótárral a kezemben fordítgattam a szövegeit a fentebb említett korongnak, aztán sikerült beszerezni a diszkográfia további darabjait is. A cikk bevezetőjében, Tony biográfiájának a tárgyalásában már említettem, hogy micsoda ikonikus személyiség is volt Ő, s ezt csak akkor értettem meg igazán, akkoriban még pelyhedző állal, amikor meghallottam az Invincible című dalt a Making Friends-ről. Mint később kiderült: a dal a banda egyik legnagyobb himnusza volt, a bulik alkalmával olyan „orgia” alakul a játszására, amelyet bármelyik zenekar megirigyelne. A totális arcon csapás akkor ért, amikor végre sikerült meghallgatnom az 1999-es More Bitterness-t, amely akkor jelent meg, amikor én még csak a második osztályt koptattam az általánosban. A lemez hemzsegett a punk rock himnuszoktól (Not Your Savior, Life Size Mirror, Chasing Rainbows, Why Doesn’t Anybody Like Me? vagy a Coming Too Close), a szokásosan felbukkanó női hanggal együtt pedig olyan képzetek és vélemények alakultak ki bennem, így már hat év távlatában, hogy a mai punk zenekarok hozzájuk képest akár mehetnének is vissza a balletba ugrálni. A 2002-es szenzációsan erős Hard Rock Bottomot pedig azóta is világbajnok dallamos punk rock lemeznek tartom, úgy érzem, hogy Tony nem csak, hogy megírta rá élete legnagyobb himnuszát (International You Day, amely egyben a személyes kedvencem), de elkészítette azt a hivatkozási alapot is a műfajon belül, amelynek a paneljeire nem csak punk rock, de pop punk lemezek is épültek. Az egész lemez tökéletes, aki el akarja mélyíteni a punk rockban a jártasságát, az sok éves kutatómunka és hallgatói tapasztalat után ott fog kilyukadni, hogy a NUFAN élén az ikonikus Tony-val itt mestermunkát végzett. Tudom, hiszen most már hat éve bolygatom a műfajt, és azt kell, hogy mondjam: amit a NUFAN játszott, az nem az a szint volt, amit ukrán dokkmunkások tolnak a fészerben. A korai hangkereső munkáik sem voltak rosszak (Incognito, Don’t Miss the Train, The Daily Grind), de a ’90-es évek közepére forrtak ki igazán, ami utána következett, azt pedig tudjuk, hogy milyen zseniális, Tony fantasztikus dalokat írt. A későbbi munkái során (a Hard Rock Bottom után: Keep Them Confused, The Feel Good Record of the Year) sem csalódtam benne, még akkor sem, ha bevallottan gyengébb anyagok érkeztek ezután a NUFAN legénységétől. Tony az a zeneszerző volt, aki képes volt négy, majdnem tökéletes lemezt írni egymás után. Ehhez pedig csak annyit kellett tennie, hogy alázatos, kitűnő zene/dalszövegíró volt, stílusa és hagyatéka örökké velünk lesz. És nincs is nagyobb dicsőség és pátosz egy ilyen zenész számára, minthogy miután itt hagyta a világot, zenészek és zenekarok százai adnak ki közleményt a webkettő standjain, hogy részvétüket nyilvánítsák ki és kimutassák köszönetüket egy ilyen legendának a motivációért, a zenei inspirációért, hiszen Tony Sly úgy volt tanára ezeknek a „diákoknak”, hogy nem is tudott róla. (Budai Benjámin)

„…TUDTAM, HOGY NEKEM EZ KELL, TUDTAM, HOGY EZ A KAZETTA FOG TOVÁBBVINNI…”

Emlékszem, egy-két hete jártam csupán középiskolába, amikor megtudtam, hogy van egy srác, aki nagyon otthon van a dallamos, kaliforniai punkzenében, ennek apropóján elég gyorsan megtaláltuk egymás társaságát, még annak ellenére is, hogy én az első évem kezdtem, ő pedig az utolsót. Mivel akkoriban (pontosabban 1999-ben) a NOFX-en kívül a Rancid volt az egyetlen banda, akitől volt valamilyen hanghordozóm a Fat Wreck-Epitaph tengelyről, kértem, hogy lásson el hasonló kaliberű zenékkel. Első alkalommal két másolt kazettát kaptam kölcsön, az egyik a-oldalán a Hi-Standart Making the Road, míg b-oldalán az MXPX On the Cover válogatása volt. De nem ez volt a fontosabb, hanem a másik! De még mennyivel fontosabb! A-oldalon No Use For A Name Leche Con Carne, míg a másikon a Duh a Lagwagontól.

Két elképesztően klasszikus darab a 90-es évek dallamos punk világából! Bár számomra ha Kalifornia, akkor Lagwagon, paradox módon mégis a NUFAN oldallal sikerült elsőre megbarátkoznom. Ahogy az első dal, a Justified Black Eye intrójából elkezdődik a tekerés… Szerelem volt első hallásra! Tudtam, hogy nekem ez kell, tudtam, hogy ez a kazetta fog továbbvinni azon az úton, amin a Dookie indított el 4 évvel azelőtt. Olyan klasszikus dalok vannak még ezen a lemezen mint a Fields of Agony, vagy a Soulmate, ami az egyik első dal volt, aminek a klipjét egy egész éjszaka alatt sikerült letölteni, mikor bekötötték otthon az internetet. Vagy ott van mondjuk a Redemption Song című Bob Marley feldolgozás, amiről azóta is megvagyok győződve, hogy sokkal jobb mint az eredeti, és amiért szívem vérzett, hogy nem játszották el a 2005-ös A38-as koncerten, ahol először láttam őket. Bár nem ez volt a banda első albuma, én az azt megelőzőkre nem tudtam kell figyelmet fordítani, hiszen a Leche Con Carne minden pillanatában tökéletes. Nagyon gyors, és még annál is dallamosabb. Mivel ez volt az az időszak az életemben, amikor egyszerre tudtam még koncentrálni nagyon sok bandára, ezért valahogy a Making Friends lemezt nem is nagyon sikerült megkedvelnem. Van pár kiváló dal persze ezen is, de nem hatott úgy, mint az előző, pedig mindössze néhány nappal később kaphattam meg. Aztán tinikorom egyik legszebb időszaka következett, ’99 karácsonya, amikor egyik barátomnál bekötötték otthon az internetet, és meg volt neki a Fifa 2000. Szinte éjjel-nappal játszottunk, közben meg töltöttük le a jobbnál jobb punk-rock lemezeket. Akkor töltöttük le a viszonylag friss nagylemezt is, a More Betterness-t, ami annyira, de annyira zseniális lett, hogy körökkel verte a Leche Con Carne-t is, pedig úgy voltam vele, hogy annál soha nem írnak jobb korongot. Ahogy a Not Your Savior című nótával beindul a lemez, az a mai napig hidegrázás! Nem viccelek, most próbáltam. Nagyon nehéz kiemelni dalokat erről a lemezről, hiszen az első pillanattól az utolsóig minden a helyén van, de ha mégis muszáj lenne, akkor ott van a személyes, örök NUFAN kedvenc, a Chasing Rainbows, a klipes Why Doesn’t Anybody Like Me?, a The Pogues örökzöldjének, a Fairytale of New York-nak a feldolgozása. Pontosan ötször láttam élőben őket, és emlészem mekkora élmény volt a hajó bejáratánál először beszélgetni Tony Sly-al, aki egy hihetetlenül közvetlen srác volt, és annak ellenére eldumáltunk nagyjából 10 percet, hogy angolul tényleg szinte csak makogtam, és a szavakat tettem egymás mögé, mire ő a legapróbb sztárallűrt nélkülöző attitűddel, minden kérdésemre lassan és érthetően válaszolt.

Szomorú nap ez minden zeneszerető ember számára, hiszen egy kivételes képességű dalszerző, és zenész távozott közülünk. Akusztikus lemezei, függetlenül attól, hogy Joey Cape Lagwagon énekessel kollaborált-e épp vagy sem, egytől-egyig őszinte, minden giccstől teljességgel mentes, egyszerű, mégis nagyszerű dalok gyűjteménye. A már említett Lagwagon főnökkel, és Jon Snodgrass-el tavaly létrehozott Scorpios nevű projekttel tavaly októberben a budapesti Instantot is megjárt Tony Sly most tehát csatlakozott a hallhatatlan punk legendák szűk csoportjához! Nyugodjék békében! (Vincze Csaba)