Tonight Alive – What Are You So Scared Of?

Az ausztrál Tonight Alive – ahogy a bevezetőből már sejthető – nem tartozik az ötletes mimikrik közé, aminek alapvetően két oka van: egyrészt két másodperc után hallható, hogy mire próbálnak építeni (nem, nem Jenna McDougall idomaira gondolok), másrészt mindezt meglehetősen fantáziátlanul mímelik. A szimpla epigonok talpa alatt ugyebár kifejezetten ingatag a talaj, a delikvensek mégis krónikus rövidlátónak, illetve tiszavirág életűnek bizonyulnak az esetek döntő többségében. Pedig nem így indult a történet, hiszen az All Shapes and Disguises egy ügyesen megírt, kimondottan szórakoztató pop-punk szösszenet volt, ami kellemesen hatott a bemutatkozó nagylemezhez köthető várakozásokra, főként, hogy azt Mark Trombino (Drive Like Jehu) bábáskodása mellett rögzítették, akinek a nevéhez köthető azért egy-két telitalálat (maradva a pop-punknál pl. What It Is to Burn; Say It Like You Mean It), illetve – jobbára az elmúlt pár évben –  néhány kevésbé emlékezetes darab is. Az igazság az, hogy a What Are You Scared Of? az utóbbi kategóriát erősíti, ami egyben azt az a posteriori megállapítást is gyengíti, miszerint minden aboriginal muzikális termék valóban exportképes lenne. Kísértetiesen hasonló a felállás, mint a Paramore-hoz erőltetetten hasonlítgatott Versaemerge esetében volt: bizalomgerjesztő debüt, csalódást keltő folytatás. Azt azért előre leszögezném, homlokcsapkodásra késztető problémák nincsenek a lemezzel, a gond „csupán” annyi, hogy pokoli unalmas az egész, egész egyszerűen rossz koncepcióval vannak rossz helyen, és ami a legnagyobb baj: kevés ötlettel operálnak. Természetesen akadnak a korongon olyan tételek, amiket érezhetően slágernek szántak, de mégis olyan érzése van az embernek, mintha cirka 45 percen keresztül ugyanazt a bántóan jellegtelen nótát húznák, ez pedig egy fogyasztóbarátnak szánt produktum esetében éppen előnytelen. Még az sem menti meg az albumot a szürke középszer süllyesztőgödrétől, hogy Mark Hoppus (blink-182) is besegít (mellékesen zéró hozzáadott értékkel) a Thank You & Goodnight-ban, a biztonság érdekében pedig átemelték (az egyébiránt fülbemászó) To Die For-t az előző EP-ről, de itt valahogy még ez is tompának tetszik. Ha élhetek egy erőtlen hasonlattal, akkor ez a lemez pont olyan, mint egy pompásnak ígérkező, hibátlan gyümölcs, amibe beleharapva, az illúziófosztás okán, méla undorral hajítjuk a szemetes epszilon sugarú környezete irányába a szemfényvesztés tárgyát.

Összegzésként csak annyit jegyeznék még meg, hogy a háttérben – természetszerűleg – hiányérzet nélkül elpörög a lemez, sőt, az egyes tételeket tekintve teljesen kellemes a zene, azaz nem vonja el a figyelmet, nem bánt senkit, a szomszédokkal sem kell majd azért perlekedni, mert megint sátán metál bőg a hangszórókból, de ennél több pozitívumot nem nagyon lehet említeni. Egyszerűen felesleges.

4,5/10