Tombs – Winter Hours

Félreértés ne essék, a későbbiekben leírom, hogy ez az album korántsem olyan szörnyű, ahogy itt előzetesen felvázolom, ellenben olyan förtelmes hibákba ütközik az ember, hogy egy életre elkerüli a zenekart, vagy a legközelebbi megjelenésnél talán – ismétlem: talán – ad még esélyt az emberfia. Én elhiszem, hogy ebben a mai, folyamatosan táguló zenei univerzumban (jajj, de szépen fogalmaztam), mint a miénk, baromi nehezen lehet egyszerre igazán kreatívat és újat mutatni, ami a Tombsnak akár még sikerülhetett is volna ezzel a lemezzel, de megbotlott egy kavicsban, és pofára is esett. Ha már finomfőzelék, akkor idézném az egyik ismert humoristát; Szabó Kristófot, aki annak idején úgy vélekedett a fentebb említett kosztféleségről, mert kaját ugye nem hívunk szarnak, hogy “A finomfőzelék az egyetlen olyan entitás, amely kevesebb, mint a tagjainak az összessége!”. El is mesélem nektek, hogy ezt miért hoztam fel. A Tombs zenéje rengeteg műfajt felsorakoztat, a post-rocktól kezdve a sludge-on át, a black metalig. Az első tételnél nem is húztam a számat, habár érdekes lépés egy igen szürke és unalmas mocsári zajjal indítani, de ők tudják. A Gossamer kezdetekor már furcsán tekintesz a hifin vagy a gépen kívül máshová, mert “történhetne már valami” – nos, ez a hőn vágyott változás elmarad, nagy nehezen végigunjuk a kezdést. Hirtelen előtör a sátáni black a Golden Eyesban, ami egészen feldobja az embert az igen lagymatag kezdés után. Ez a dal kifejezetten elnyerte a tetszésemet, majd megint egy hasonló Beneath The Toxic Jungle képében. Itt már kezdett lefele konyulni mindenem, mert a szám felénél belassul az egész és elkezdődik egy atmoszférikus sludge katyvasztás, amit – a változatosság kedvéért – újfent végigununk. A The Great Silence ügyes témával indít, de amilyen jól indult, olyan gyorsan bukik el a monoton blackes váltásban. A 2 perces Story Of A Room instrumentális átvezetője igen kellemesen hat a sok zúgás között – ám ezt követően már igencsak eltört nálam az a bizonyos a mécses, így csak egyetlen dalt emelnék ki. Iszonyúan megörültem, amikor a Merrimackben felcsendült a bevezető post-metalos lazulás, amit elrondít a későbbi monoton zúzás – talán ezt sajnáltam a leginkább, mert rettentően idegesítő, amikor egy igazán ötletes téma megerőszakolás áldozata lesz, hála az „átlagosnak” mondható metal-zúzásokkal. A maradék pár tételről pedig nem vagyok hajlandó semmit sem írni.

A Winter Hours névre keresztelt művet olyan hallgatni, mint mikor egy pofátlan, taknyos kiskölyöktől próbálsz egy falat csokit könyörögni, hisz rohadtul éhes vagy, amire a gyerek ezzel reagál; “Szeretnéd ezt a finom részt igaz? Nagyon szeretnéd, ugye? Akkor megszívtad, mert ezt felzabálom előled!” Kinek ajánlom? Mindenkinek. Miért? Például azért, mert remek példa arra, hogy egy trió hogyan ronthat el hülye témákkal egy aránylag jó és érdekfeszítő kiadványt. Fenti idézetem csak azt a célt szolgálta, hogy hiába a sok hatás és a műfaj, egyszerűen hibás arányban lett felírva a recept. Ez pedig a legnagyobb baklövés, amit egy tapasztalt zenekar elkövethet. Vagy csak nekem nem imponál ez a kavalkád, amit felépítettek? Ki tudja: azért titkon remélem, hogy valaki megtalálja benne az év lemezét…