Together – Of Life and Love and Some Things in Between

A zenekar pedig idén meg is tette a részét. Eddig sem lustálkodtak, négy év alatt egy EP és két 7” íródott fel a nevük mellé, azonban most, az Of Life and Love and Some Things in Between kiadása után állt elő az a helyzet, hogy az ember kimondottan tartozik nekik azzal, hogy meghallgassa őket. De miért is érdekelné az egyszeri, friss zenék állandó pörgésében, hangzásigényének teljes kiszolgáltságában élő hallgatót? Nem britek, nem amcsik, nem ausztrálok, nem tartoznak egy divatosabb stílushoz sem, a nevük nem elég különleges (pedig ugye Unity névvel is lehet klasszikus lemezt kiadni), a kiadójuk pedig ismeretlen. Mégse kell őket félteni, hiszen a lemezcímmel, a borítóval, Jay Maas nevével és a csak furcsán körülírható hangzásukkal meg fogják tudni állítani a figyelemhiányos görgetést. A mai napig nagy fegyvertény egy tekintetet vonzó borító, egy ügyes cím, a Defeater-gitáros neve, és főleg az, ha a kiadó leírhat egy „Modern Life Is War találkozik a Led Zeppelinnel” sort a promóban. Igen, jól olvastad.

A Together első  nagylemeze egy Where The Wild Things Are részlettel nyit, hogy aztán felsorakoztasson egy rakás olyan jellemzőt, amelyek főleg nagyszerű albumoknál szoktak előfordulni: rögtön ott van az, hogy ugyan lehet említeni támpontokat, de ez a hangzás teljesen saját, és valóban dallamos hardcore-ból és rockzenéből gyúrták. Kihagyják az ellőtt dolgokat, és nem kapunk southern témákat, vagy party rock’n rollt, egyszerűen csak hol egybeolvad, hol különválik az új évezred hardcore hangzása és a ’70-es évek (mostanában olyan gyakran újra felfedezett) rockzenéje – hasonlóan különleges zenei világot sikerült kreálnia a műfaj határmezsgyéin táncolva a Coliseumnak is. Ahogy mindig, úgy náluk sem érne semmit sem egymagában egy különleges hibridizáció, de nem kell aggódni, maguk a dalok is nagyon erősek, abszolút koncertképesek a néhol kicsit túlzottan mérsékelt tempók ellenére is. Mintha a műfajpárosításuk nem lenne elég bátor, a slágereiket sem vágták rövidre, többnyire 4 perc után végeznek velük, de annyira magával ragadó az az atmoszféra, amit teremtenek, hogy ez kifejezetten pozitív, nincs dömping a hangzásból, nem fognak évente lemezt kiadni, így aztán nincs hová sietniük. Megfontolt iramú, teljes ívet mutató, és önmagában is figyelmet érdemlő fejlődésükkel elérték azt, hogy már az első lemezük remekül sikerüljön (lásd még: Make Do and Mend, Balance & Composure, stb.), innentől már ők várnak a világra, hogy az felfedezze, és megszeresse őket. Nem lesz rövid várakozás a perifériára eső hangzással és a némiképp megszelídült stílussal, de ők mindent megtettek, amit illik honorálni. 9/10