Több, mint rock? – tíz „poszt-album”

SWANS

The Seer
2012. 08. 28. | Young God | 119:13
■■■■■■■■■■

Annak ellenére, hogy zeneileg mindig különböztek, és az életpályájuk is más utat írt le, egészen nyugodtan össze lehetne kapcsolni a Neurosis és a Swans jelenkori kiadványait, hiszen mindkét zenekar bebizonyította már több stílusban többször is, hogy a világ egyik legjobbja, és így talán a pályatársaiknál jóval kevesebb terhet raknak rájuk az elvárások, hiszen senki sem számít már csúcskorszakos színvonalra harmincéves bandáknál. Tizenhárom évnyi pihenő után azonban Giráék egy egészen kiváló albummal tértek vissza a My Father Will Guide Me Up A Rope to the Sky-jal, és a The Seeren sem érződik, hogy a karrierjük levezető szakaszába értek volna. A pár másodperc híján kétórás duplalemez a jelenleg elvileg hatfős formáció tizenhét aktív évének és tizenegy sorlemezének a hangzásait volt hivatott vegyíteni, amit nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy a korai lemezek no-wave zajmocskát váltogatják a szintetizátoros, vagy épp akusztikus irányaikkal. Nem kérem, hiszen ez a Swans, pontosabban a rohadék Michael Gira, és ők úgy összegzik a hangzásaikat, hogy kétórán keresztül egy darab bevett dalformához vagy dallamívhez nem nyúlnak, apokaliptikus, törzsi drone-folkot játszanak fél órán át, kántálnak, zajonganak, össze-vissza dobálnak témákat, túl- és alulhangszerelnek, és görbe utat rajzolnak a Death In June és a Sonic Youth közé, ami bűzlik a banda védjegyeitől. Persze segítőtársaik is akadtak, szép hosszú a vendégzenészek listája, akadnak tagok a slowcore alapzenekar Low-ból, de itt van Karen O (Yeah Yeah Yeahs), Jarboe, az Akron/Family vagy Ben Frost is, aki tűzhangokat(!) adott a lemezhez (magyar névnek is örülhetünk Eszter Balint személyében, aki hegedűn játszik). Nem ez zárja az életművet, hiszen az túl stílszerű lenne, viszont az biztos, hogy megint újat tudtak adni a világnak: megírták a saját Sátántangójukat kb. huszonhat, a felvételek végére teljesen traumatizált hangszerre, és a világ – mint már oly sokszor – ismét letérdelt előttük, még akkor is, ha élvezhetősége kb. ennek is annyi, mint az említett Tarr-filmnek. (Jávorkúti)

CASPIAN

Waking Season
2012. 09. 25. | Triple Crown Records | 56:59
■■■■■■■■■■■

Egy post-rock lemez megítélése sose könnyű feladat. Ennek első számú oka, hogy a szubjektív tényező jelenléte sokkal markánsabban jelen van itt, mint más műfajok kapcsán. A post-rock egy olyan műfaj, amik kapcsán természetesen ugyan úgy élnek a zene megítélése során megkerülhetetlen objektív kritériumok és a nekik való „megfelelési kényszer”, azonban a személyes benyomás, az érzelmi kapcsolat az, ami ebben az esetben jelentősebb arányban befolyásolhat bennünket. A massachusettsi Caspian a műfaj egyik leginkább favorizált formációja, hiszen eddig megjelent két nagylemezük (The Four Trees, Tertia) és a kultikus bemutatkozó EP, a You Are The Conductor a műfajban elismert és közkedvelt kiadvánnyá vált, aminek következtében a három évvel később érkező Waking Seasont egy meglehetősen nagyfokú várakozás előzte meg. Várakozni azonban megérte, ugyanis az idei év egyik legerősebb műfajbéli korongját tisztelhetjük a sextett (!) harmadik nagylemezében, amely bár nem vonultat fel egyetlen olyan formabontó vagy újító elemet sem, amelytől radikálisan megújítanák a lassan kiapadni látszó műfajt, de mégis képesek úgy variálni a gitárakkordokkal és a szintetizátorfutamokkal, hogy az összhatás kellően változatos és gyönyörködtető legyen. Érzelem gazdag és hatásos lemez a Waking Season, mely igyekszik továbbfeszíteni a műfaj határait mindamellett, hogy akár nyugodt szívvel ajánlanám olyanoknak is, akik most kezdtek el ismerkedni a műfajjal. Személy szerint elviseltem volna egy kissé visszafogottabb lemezhosszúságot és több hevességet, illetve bátorságot Philipék részéről, azonban akik szeretik a This Will Destroy You, a Constants vagy épp a Gifts From Enola által képviselt vonalat azok egész biztosan szeretni fogják a Caspian 2012-es énjét is, amelyet igazi valójában november 7-én fogunk majd csak ténylegesen megtapasztalni, amikor is az iLiKETRAiNS oldalán ismét hazánkba látogatnak. Kötelező. (Buzás Krisztián)

CONSTANTS

Pasiflora
2012. 07. 24. | The Mylene Sheath | 37:57
■■■■■■■■■■

A Constants egészen gyönyörűen és tanítanivalóan talált ki 2010-ben abból a labirintusból, amibe gyakorlatilag minden poszt-rock és poszt-metal zenekar bekerül a hangzásából adódóan, és amiben jelenleg is olyan csapatok vesztegelnek, mint mondjuk a Pelican, a The American Dollar, vagy az Ancients. Úgy tűnik azonban, hogy számukra a „szabadságuk” nem jelentett megnyugvást, és tovább folytatták azt a műfajokon, hatásokon, hangzásokon átívelő fejlődést, amely miatt napjaink egyik legfigyelemreméltóbb „poszt-zenekara”. A Pasiflora dalai nagyobb mértékben távolodnak el az If Tomorrow the Wartól, mint az tette az elődjével, hiszen telelapátolták az albumot shoegaze, de főleg dream pop hatásokkal, és ismét visszaereszkedtek az albumszintű dalírásba, elhagyva a két évvel ezelőtti lemez dalszerkezeteit. Rengeteg billentyű, torzítás, „kellemes zaj” és visszhang, illetve Will Benoit suttogó éneke alkotja azt a M83/Jesu keverékhangzást (jó sok Mew-val és My Bloody Valentine-nal), ami egészen egyedülállóan könnyed és magával ragadó. Forró és álmos nyári/őszi esték lemeze ez, amelynek egyetlen hibája nem az, hogy gyakorlatilag egyetlen dal tíz részre bontva, sokkal inkább a hangzásból eredő érzelmi és hangulati behatároltsága. Az viszont így is biztos (és előre elnézést kérek a a hardcore színtértől), hogy a Junius mellett most ők Boston legizgalmasabb zenekara. (Jávorkúti)

KILLING JOKE

MMXII
2012. 04. 02. | Spinefarm | 50:25
■■■■■■■■■■

A Killing Joke valódi kultuszbandának számít. A hetvenes évek végén alakult londoni zenekar anno a post-punk hullámhoz lett besorolva, azonban zenéjük olyan rideg, zord atmoszférával bírt, ami a későbbi industrial rock/metal sajátja is volt. Ha most nagyon meg akarnám mondani a tutit, elsüthetném a „They played industrial before it was cool” frázist is. Az amúgy sem szerény hírnevüket azzal is tovább növelték, hogy bő harminc éves karrierjük minden korszakát megkoronázták egy igazán vérbő lemezzel. A ’90-es években a Pandemonium már-már metalos keménységű dalaival vívták ki a rajongók elismerését, a feloszlást követően pedig ismét olyan albumok következtek, amire a többség elismerően bólogatott. Ez alól az áprilisban megjelent MMXII sem kivétel, sőt… A tíz szerzeményt magába foglaló korong mind erőteljes hangzásával mind üdítő változatosságával kivívja magának az év egyik legéletrevalóbb rock/metal produkciója címet. Akik sosem hallottak még Killing Joke-ot, és a metal felől közelítenek a zenekarhoz, azoknak azt mondanám, hogy ilyen lenne a Ministry vagy a Fear Factory, vagy épp a Prong, ha kivennénk belőlük a metalt. Ettől természetesen a súly, a sötétség megmarad, amiről a világvégével vagy épp a digitális korszak rideg valóságával foglalkozó dalszövegek is gondoskodnak. Annak ellenére, hogy nem éppen szívderítő zenéről beszélünk, a produkció nagyon is dal centrikus. A skála a gépies, militáns Rapture-től a szomorkás, néhol egészen Depeche Mode közeli Primobile-on át az optimistább, dark wave-esen légies In Cythera-ig tart. Még a nyitó, majd kilenc perces Pole Shift is hamar rögzül, meglepő tempóváltásaival végig fenntartja a figyelmet. Bátran ajánlom az  ipari zenét kedvelőknek a Killing Joke idei albumát, hiszen ebben a stílusban, ennél színvonalasabb produktummal még nem találkoztam MMXII-ben. (Falvay Gergely)

LES DISCRETS

Ariettes Oubliées…
2012. 02. 03. | Prophecy Records | 51:54
■■■■■■■■■■

A kritikailag fényes elismeréseket begyűjtő Septembre Et Ses Dernières Pensées után egyértelművé vált, hogy a francia „gaze-színtér” egy újabb gyöngyszemet lökött ki a méhéből, s biztos pontot nyert az a tény is, hogy nem csak az Alcest nevével érdemes párosítani az európai standard nemzedéket, hiszen a Les Discrets materiális formára hozta a shoegaze sötétebb tónusait, ezzel kivívva megannyi szakértő, s egyben rajongó elismerését. A zenekar mindent megad, amelyet a francia „blackes”gaze-hullám (Amesoeurs – Fursy Teyssie alkotott is a zenekarban, Alcest stb.) meg tud adni: sötétebb folk tónusok, blackre hangolt post-rock melankólia, valamint a shoegaze atmoszférateremtő ereje, felöntve a ritmikai visszafogottsággal, az elnyújtottság érzésével. Az Ariettes Oubliées… pedig nem kívánt különösebben felhagyni a recepttel, ugyanakkor a keményebb (black) metal elemek visszavontabb felvállalása tetten érhető: letisztultabb, ösztönösebb lett a dalírás, előtérbe került a szépségkeltésre való törekvés. Ennek ellenére még kimondhatjuk, hogy bizonyos pontokat ragaszkodott az anyag előző lemezen bejáratott sémához, amelyet a nyíltan felvállalt, s az elmúlt években „bevezetett” blackgaze ír körül. A dalok ennek megfelelően csak abban a térben kívánnak mozogni, amelyet a fentebb vázolt tulajdonságok megengednek, se több, se kevesebb rizikót nem vállalnak. Finomított gitártémák, amelyek a lágy és a „döngölős” jelzők között mozognak, hozzák a szokásosnak mondható gyászhangulatot. Talán emiatt is érezni azt, hogy a közel egyórás kiadvány nem okoz túlzottan katarzist, a végére már kifejezetten unalmas lesz, pedig az Alcest párhuzam erősebb, mint valaha.  De valahogy mégis nagyon sok láthatatlan energia van abban, ahogyan a dallamok és a melódiák egymással keverednek (főként akusztikusabb vázon): akár egy középkori sirám vagy egy esőben tocsogó temetés. Az Ariettes Oubliées… egy rendkívül éjszakai lemez, kellemes hangulattal, merengő képzelgésekkel és rengeteg elszállós pillanattal. Az idei új Alcest mellé az egyik legjobb desszert a Les Discrets második nagylemeze. (Budai Benjámin)

SIGUR RÓS

Valtari
2012. 05. 23. | Parlophone | 54:36
■■■■■■■■■■

Ahhoz képest, hogy nem éppen idegbeteg tempójú zenét játszanak, a Sigur Rós a rövid szünet után visszatérve viszonylag rövid időn belül már második kiadványát jelentette meg. Az izlandi zenekar, akik úgy lettek a poszt-rock legnépszerűbb képviselői, hogy mindeközben messze elkerülik a műfaj bejáratott kliséit, az Ágætis byrjunnal kialakítottak egy olyan stílust, ami csak erre a négy fickóra jellemző, és azóta is ugyanazokat az elemeket variálják lemezeiken, de olyan ügyesen, hogy mindegyik korongjával egy másik arcát mutatja a banda, és ez alól az új album se képez kivételt. A négy évvel ezelőtti, megjegyezhetetlen címen (Með suð í eyrum við spilum endalaust) futó nagylemez például pont az ellentettje az aktuálisnak: akkor Jónsiék önmagukhoz képest rendkívül dalcentrikus korongot írtak, lényegében a közönségkedvenc Takk… fogósságát domborították ki, melankóliáját azonban nagyrészt elhagyták. Hangulat szempontjából a Valtari ellenben pont a Takk… szelíd szomorúságát hozza vissza, mindössze annak eseménydús lüktetése került ki a képletből: az új lemez, meghazudtolva címét, mely „gőzhenger”-t jelent, helyenként egyházi énekekre jellemző méltósággal hömpölyög, máskor pedig zenedobozszerűen elbűvölő, de soha nem emeli meg jelentősen a hallgató pulzusszámát. Ennek legfőbb oka, hogy alig (!) van dob a lemezen, így ritmus helyett inkább a tömény hangszőnyegek vannak célkeresztben, ami amúgy egyáltalán nem áll rosszul a srácoknak. A pátoszt ismét remekül oldja a játékosság, Jónsi, akinek puszta léte garantált agyrázkódást okozó maflás Vásáry Andrénak, falzettjével továbbra sem engedi, hogy túl komolyan lehessen venni ezt az egészet, bár a Með suð…-hoz hasonlóan itt sem csak egy újabb hangszer a hangja, ami a Takk…-ra azért eléggé jellemző volt. Sajnos a lemez hibái (vontatottság, üresjáratok) az utolsó két, érthetetlen módon instrumentális számban tetőznek, ami összességében tizenöt percet jelent az életünkből, és ez akadályozza meg, hogy igazán remek legyen a Valtari. „Akciódúsabb” zenék kedvelőinek egyébként is nagyon unalmas lehet az anyag, aki viszont szereti a tömény hangulat- és érzelembombákat, annak ezen a télen igen jó barátja lehet a Sigur Rós új lemeze. (Bene Gábor)

MONO

For My Parents
2012.09.04. | Temporary Residence Limited | 55:37
■■■■■■■■■■

A Mono nem igazán hisz abban, hogy a bevált recepten akár csak egy kicsit is változtatni kellene ahhoz, hogy az megtarthassa jelzőjét, és ennek a csapdájába hatodik lemezükkel sétáltak bele: ha valaki folyton ugyanazt próbálja meg eljátszani, akkor a legkisebb hiba is hatalmas visszhangot kap. A For My Parents az a Mono lemez, ami pár év múlva senkinek sem lesz a kedvence, méghozzá abból a prózai okból, hogy semmi, de semmi kiemelkedő, emlékezetes, vagy különleges nincs benne, csupán a japán zenekar által unásig játszott filmzenei poszt-rock, csak ezúttal még több nagyzenekari elemmel és nagyjából nulla hangulattal. Úgy tűnik, hogy tíz év alatt teljesen kimerítették a kreatív forrásaikat, legalábbis a 2006 óta növekvő meredekséggel csökkenő színvonal ezt sejteti: ami a Hymn to the Immortal Windon még csak túlzások hegyeiként tornyosult, az az új albumon üresjáratokká és C-kategóriás filmzenei dallamokká süllyedt. Egy poszt-rock lemeznek az egyik legerősebb fegyvere az érzelmekkel való játék, de a Mononak ez sosem adatott meg a zenei méreteik miatt, hiszen mindig is nagyon nagy volt a távolságuk a hallgatótól, mégis az, amilyen jól bántak a hangulatokkal, a legjobb filmes komponációk mellé sorolta a lemezeiket. Ehhez viszont az kellett, hogy vagy erős tónusokkal dolgozzanak, vagy képes legyen kirajzolódni egy koncepció, a For My Parents azonban meg sem kísérli ezeket, egyszerű giccsvadászatot folytat, de olyat, amilyennél Hans Zimmer izgalmasabbat fingik (ráadásul a Mono mindezt egy nagy 55 perces dalmasszában teszi). Azoknak biztosan tetszeni fog, akik imádták az utolsó album vonalát, bár az egész bántó semmilyensége talán még nekik is kevés lesz, akkor viszont már csak azok maradnak, akiknek Alexandre Desplat zenéje nem volt elég gyomorforgató a Tree of Life képeihez. (Jávorkúti)

UNSANE

Wreck
2012.03.20. | Alternative Tentacles | 41:09
■■■■■■■■■■

A tavasszal és nyár folyamán a Melvins-szel, majd a Big Business-szel turnézó, noise rockban/poszt-hardcore-ban utazó Unsane hetedik nagylemeze ezúttal stílusosan Jello Biafra (The Dead Kennedys) Alternative Tentacles kiadójánál jelent meg. Nem beszélhetünk különösebb meglepetésekről vagy újításokról az album kapcsán: mondanivalóját és hangzását tekintve is maradt ugyanaz a nyers, heves kirohanásokkal tűzdelt zene, amivel a környezetével és önmagával szemben is rendkívül kritikus, a mocsokban egyszerre megmártózó és az ellen minden erejével küzdő trió már az 1995-ös Scattered, Smothered & Covered kapcsán is előrukkolt. Azonban még legutóbbi, 2007-es albumukhoz (Visqueen) viszonyítva is sikerült a Wreck számait egyenként és egymáshoz mérten is kicsit lecsiszolni, de pont csak annyira, hogy azért még mélyen és fájón karcoljanak. A nem meglepő módon a Dave Curran (basszgitár) és Vinnie Signorelli (dob) alkotta ritmusszekció morajló alapjaira épülő, minimalista dallamvezetésbe ezúttal kicsit blues-osabb, olykor doom-szerű megszólaltatásoknak is jutott hely Chris Spencer gitár- és harmonikajátékával. Spencer brutális, fájdalmas torokhangja az évek során mit sem vesztett éléből, erről leginkább az albumon egymás mellett helyet kapó Decay és No chance tanúskodik, mely a lemez két legátütőbb erejű dala. A Wreck második felének villanásai között azonban ott van a Don’t, ami élő bizonyíték arra, hogy a hármas nem pusztán visszanyúl a régi, jól bevált zaj-képletekhez; Spencerék valószínűleg éppen azért tudtak hitelesek maradni, mert nem céljuk a kitaposott ösvényen haladni, egész egyszerűen azt csinálják, amiben a legjobbak. Míg az olyan testvér-zenekarok, mint például a Helmet a 2000-es évek alatt sajnos kifutották magukat, úgy tűnik, az Unsane majdnem egyedüliként konstans módon folytatta munkásságát és hírvivőként hátra maradt. Az összeszedettség mindenképp elvitathatatlan erényük: a Wreck egységét sem bonthatja meg semmi, nagyon kompakt anyag, mesteri lezárással, ami nem más, mint a san-francisco-i Flipper Ha Ha Ha számának feldolgozása (ha a gyökerekről van szó, kétségtelen, hogy a kaliforniai noise és punk színtér elemei is szerves részét alkotják a zenekar repertoárjának). Ezután jogosnak tűnik a „hova tovább” kérdés: kortársaihoz hasonlóan az Unsane is új vizekre evezhet majd és esetleg osztozik is az ezen a természetes egyedfejlődésen keresztülment zenekaroknak a sorsában, de ha fehér hollóként különösebb újításoktól, ugyanakkor megkövesedéstől mentesen továbbra is olyan albumokkal áll elő, mint a Wreck, akkor a siker már garantált. (Hőgyész Anna)

MUTINY ON THE BOUNTY

Trials
2012.09.03. | Best Before Records | 49:36
■■■■■■■■■■

Hogy milyen zenekar a Mutiny On The Bounty? Egyrészt luxemburgi, másrészt jó! Az idén hazánkban is megfordult banda zenéje poszt-hardcore alapokon nyugszik, de sokféle műfajt integrál, például matekos és alternatív rockzenét (a kis kiadó miatt velük kapcsolatban még az indie szót is le merem írni), illetve az új lemez is olyan helyenként, mintha egy kegyetlenül koszos emocore anyagot hallanánk. Jogos a kérdés, hogy kerül ez a lemez egy jobbára poszt-rock és poszt-metál lemezekkel foglalkozó cikkbe? A megtévesztő borítón kívül az is okot ad rá, hogy ezúttal jóval intenzívebb a debüt világához még csak ímmel-ámmal kevert poszt-rock tónus. Az előd Danger Mouth ugyanúgy három instrumentális nótát vonultatott fel, mint most a Trials, azok azonban tök olyanok voltak, mint a többi MOTB dal, csak éppen nem készültek hozzájuk éneksávok. A Trials elején viszont néhány téma kapásból olyan, mintha egy ötödik sebességbe kapcsolt God Is an Astronaut zenélne, igaz, a Myanmarban és a lemezt lezáró Mapping The Universe-ben már a zenekar egyéb kútfői a dominánsak, és ami nagyon fontos, hogy ezek a számok egytől egyik hosszabbak, mint a Danger Mouth instrumentális dalai. És hogy jó-e ez a hír? Nos, nem igazán. Ezekből a csak hangszeres részeket felvonultató szerzeményekből tűnik ki legjobban, milyen sokat ad hozzá a vokál a MOTB számok energikusságához. Kár érte, mert az új nóták, dacára annak, hogy az eszköztár érdemben nem változott, elég meglepetéssel szolgálnak ahhoz, hogy fenntartsák a figyelmet. A zenei rész értékét kisebbíti, hogy körülbelül három ütemszámolgatásra érdemes téma van az egész lemezen, pedig pl. a bemutatkozó album legjobb, Cruz Calendaria című instrumentális tételét is a tört ütemek dobták fel. Sajnálatos, mert egyes dalok túlírtságával együtt ez a visszalépés is hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen elejétől a végéig élvezetes a lemez. Persze mi, magyarok, amiatt jobban szomorkodhatunk, hogy Luxemburg a lakosságszámhoz viszonyított poszt-hardcore-közeli bandák száma terén még mindig jobban áll nálunk. (Bene Gábor)

BATS

The Sleep of Reason
2012.10.20. | The Richter Collective | 61:00
■■■■■■■■■■

Amikor három évvel ezelőtt megjelent a BATS debütalbuma, a Red in Tooth and Claw, szinte csak egy dologban volt egyetértés a kritikusok közt, az pedig a “poszt-valami” megjelölés volt. Volt bennük hardcore punk, de nem annyi, hogy azt bármelyik hardcore punk zenekarhoz lehessen hasonlítani, és a math rock kitekintéseiket is visszafogták annyira, hogy ne beszélhessünk a következő Minus the Bearről, hiszen esetükben a McLusky vagy a Blood Brothers is helytálló hasonlítási pont. A The Sleep of Reasonnel nem változtattak a meglehetősen sikeres alapfelálláson: ismét tudományközpontú szövegek borítják be a progresszív indie/math/alternatív rock alapokat, méghozzá váltakozó, többnyire tiszta, néhol üvöltött hang által elénekelve. Szerencsére az ír csapatban nem csak a kísérletezési vágy erős, hanem az emészthetőségre való törekvés, az öncélúság elkerülése is, így az üvöltés és a technikás alap ellenére is slágereket kapunk (ennek kapcsán gondolhatunk a Battles, de akár a The Fall of Troy nevére is). Legalább olyan pofátlanok, mint a McLusky, hiszen a Sleep of Reasonhöz hasonlóan élvezhető összetettséget nagyon kevesen tudnak megírni, de arra még kevesebben képesek, hogy kellemesen fogós dallamokkal tegyék az összképet még hallgatóközelibbé, és ezzel jobbá is. Ami a hasonlóságok ellenére mégis a debütalbum felé emeli a korongot, az a dalírói fejlődés, hiszen most sokkal jobban találták el a dallamokat, az arányokat és a végleteket is, és emiatt nincs rossz pillanat, szinte eltűntek a közepes dalok, és helyüket igazi csúcspontok (Wolfrwrangler, címadó dal, Thomas Midgley Jr., stb.) vették át. Egyre kevesebben tudnak kiemelkedőt alkotni ebben a mezőnyben, épp ezért nagyon értékelendő a BATS sok képlettel körülírható, de csak saját dalaikkal lefesthető hangzása, ami miatt még talán a túlnyújtott játékidő is elnézhető nekik. (Jávorkúti)