Tizenöt éves a Life Is Peachy

Tracklist:

01. Twist (0:49)
02. Chi (3:54)
03. Lost (2:55)
04. Swallow (3:38)
05. Porno Creep (Instrumental) (2:01)
06. Good God (3:20)
07. Mr. Rogers (5:10)
08. K@#Ø%! (Kunts!) (3:02)
09. No Place to Hide (3:31)
10. Wicked (közr. Chino Moreno, Ice Cube-feldolgozás) (4:00)
11. A.D.I.D.A.S. (2:32)
12. Lowrider (War-feldolgozás) (0:58)
13. Ass Itch (3:39)
14. Kill You (8:37)

Hossz: 48:14

Megjelenés: 1996. október 15.

Kiadó: Immortal/Epic Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ugyan számtalan évforduló volt aktuális ebben az évben is, mi igyekeztünk csak fel-felhívni a figyelmeteket erre, hiszen nehéz feladat egyszerre múlt és jelen között úgy lavírozni, hogy mindkettő kapcsán a lehető legnagyobb figyelemmel nyilvánulhassunk meg. Ezért is „rovatosítottuk” ilyen irányú kitöréseinket, ám mégis akad egy olyan lemez, aminek külön kiemelését a NuSkull története egyszerűen megkövetel magának, hiszen a kornfan.hu tükrében aligha mehetnénk el Davisék igazi áttörése, a Life Is Peachy mellett, ami nemcsak egy generáció nu-metal lemeze lett, hanem az Iowáig tulajdon színterének feltehetően legdurvább dobása is. Ebbe a világba enged most nosztalgikus bevezetést a téma leginkább hozzáértő szerkesztője, Zahorán Csaba, és néhány gondolatot azért még hozzáfűz a szerkesztőség többi tagja is.

FELPÖRGETVE: A KRITIKA

A KoRn nagysikerű bemutatkozó albuma után két évvel, 1996-ban újra stúdióba vonultak a srácok, hogy nekilássanak a folytatásnak, amit ugye nem kis várakozás, illetve elvárás előzött meg a rajongók részéről. A helyszín (Indigo Ranch) és a producer is (Ross Robinson) ugyanaz volt, akárcsak az elszántság és a fiatalos hév. Habár a felvételek igencsak rohamtempóban zajlottak (ami nyilván egyenes arányosságban volt a csapat akkori speed-fogyasztásával), valamint több improvizatív téma is felvételre került, az ortodox KoRn rajongóknak a mai napig ez az egyik legnagyobb kedvence az első albummal egyetemben. Ez persze nem véletlen, hiszen több szempontból is egy korszak lezárását jelentette a kettes sorlemez, ugyanis az újabb két évvel később elkészített Follow The Leader a különböző vendégszereplőkkel, rapbetétekkel és hip-hopos attitűddel igencsak megosztotta a szimpatizánsokat.

Tizenöt éves lett a dalcsokor, én pedig tisztán emlékszem arra, amikor a (némi fáziskéséssel ugyan) kölcsönbe kapott másolt kazettát először indítottam el a magnómban. A bemutatkozó lemez addigra már rongyosra lett hallgatva, és bevallom, elsőre én magam se tudtam mit kezdeni ezekkel a sokszor teljesen széttöredezett számszerkezetekkel, helyenként indokolatlannak tűnő dalmegszakításokkal. A nyitány rövid időn belül kultikus védjegye lett nem csak a zenekarnak, de Jonathan Davis énekesnek is. Igazi kuriózum, ahogy végigfröcsögi a Twist alig 50 másodpercét, ami után a Chi (igen, a Deftones basszusgitárosáról kapta a címét) következik, amiben a kaotikusba hajló gitárzajoktól kezdve, a szigorú dob-basszus kiállásokon át a húzós refrénig és az epikus leállásig jóformán tényleg minden benne van, amiért szeretni lehet(ett) a KoRnt. Különleges szelete a lemeznek a szinte teljesen instrumentális Porno Creep, amiben újfent Fieldy és David remek összjátékának lehetünk fültanúi ebben a jammelésre emlékeztető feelinges kis nótában, ami kiválóan felvezeti az album egyik legdühösebb (és a személyes listámon talán örök #1) dalát, a Good Godot. Ha már itt tartunk, a szövegvilágot gondolom nem kell különösebben bemutatni senkinek sem. Továbbra is rendkívül frusztrált és sötét hangulatú az egész lemez, amihez a szövegek is kellőképpen hozzájárulnak. A Mr. Rogers például Fred Rogersnek és az ő gyermekműsorának, a Mr. Rogers’ Neighborhoodnak állít egy nem éppen előkelő emléket. A K@#Ø%! megírásakor pedig az volt a koncepció, hogy minél több káromkodást zsúfoljanak bele a nótába, hogy kiakadjanak az emberek. A No Place To Hide volt az első kislemezes dal, és még Grammy díjra is jelölték. A kislemeznek pedig érdemes még néhány sort szentelni, hiszen két olyan szerzemény foglal rajta helyet, amitől a mai napig kiráz a hideg, ha meghallgatom. Igazi kincsek! Az egyik a Sean Olson, ami a Holló című film második részének, a The Crow: City of Angelsnek a soundtrackjére is felkerült, a másik pedig a Proud, ami a Tudom mit tettél tavaly nyáron filmzenéjeként végezte.

A folytatásban egy Ice Cube-feldolgozás, a Wicked következik, méghozzá Chino Moreno vendégszereplésével. Eredetileg Jay Gordont akarták az Orgyból, de mivel akkoriban még senki se ismerte a bandát, így esett a választás az aktuális koncertpartner és haverbanda Deftones frontemberére. Egyébként a zenekar hivatalos videókiadványa, a Who Then Now? egy igen érdekes és alapos betekintést nyújt a Life is Peachy munkálataiba. Annak idején nem kevésszer pörgött le az anyag a videómagnómban. Az album egyetlen hivatalos videóklipje, egyben hatalmas slágere az A.D.I.D.A.S. (All Day I Dream About Sex), aminek forgatási munkálatai elég megerőltetőek voltak, hiszen a srácokat eléggé kikészítette nem csak a tény, hogy egy nagy hullazsákban vergődnek, de a kontaktlencséktől lényegében szinte végig vakok is voltak a jelenetek során. Ezt követi egy újabb feldolgozás, a Lowrider (eredetileg War), ami azért a banda humorosabb oldalát is megmutatja a szintén KoRn-védjegy skótdudával együtt. Az utolsó előttiként érkező Ass Itch többek között a nagyszerű refrénje miatt is egy emlékezetes darab, a lemezt záró Kill You pedig aztán minden igényt kielégít. Én, mint az epikus lezárások elkötelezett híve, különösen nagy kedvencként tartom számon ezt a dalt (is), amit egyébként Jonathan a mostohaanyjáról írt. Egy rendkívül sötét, előbb lassan, fájdalmasan hömpölygő, majd sodró lendületű tétel, aminek a végén ismét van kiborulás, torokszorítás, de ezúttal egy szolidabb kiadásban, mint a Daddynél. Az ínyencek számára néhány percnyi csendet követően pedig még a Twist hallható a capella formában.

Ennyi lenne tehát a KoRn második nagy dobása, néhány bekezdésben tálalva. De a hatásairól, örökérvényűségéről még sokáig el lehetne csevegni.  Egy dolog azonban egészen biztos. A debütálást követően sikerült tartani az előzetesen kijelölt igencsak magas szintet, az pedig már csak ízlés kérdése, ki melyiket favorizálja jobban. Jelentősége mellett pedig nem mehetünk el szó nélkül, főleg, ha a modern (nu) metal muzsikákról van szó. Kellett idő hozzá, hogy a szívembe zárjam anno, de megérte a „fáradtságot”, hiszen a mai napig bármikor könnyedén azon veszem észre magam, hogy már megint beragadt a repeat gomb a lejátszómon, miközben a ‘Peachyt hallgatom. (Zahorán Csaba)

SZÉLJEGYZETEK #1: LEMEZBOLTI MÁMOR

A Life is Peachy egy különleges anyag az életemben és mivel előttem Csaba kritikai jelleggel végig is szaladt a dalokon, én inkább a nosztalgiát helyezném előtérbe, ezzel is arra ösztökélve titeket, hogy írjátok le ki, hogyan találkozott eme kultikus klasszikussal. Anno, amikor még apróbb voltam, ötödikes/hatodikos fejjel mindig egy misztikus ködben tetszelgett ez a lemez, mindig egy elérhetetlen valami volt, és ezt az elérhetetlenséget csak jó pár évvel később tudtam orvosolni. Miért? Akkoriban gyakorlatilag minden délutánomat, nyilván a zenehallgatás mellett olyan nagyszerű helyeken töltöttem, mint a Hammer Zenebarlang a Villányi úton (vagy később a Shark a négyes-hatos vonalán), ahol pár barátommal karöltve minden egyes nap végig nézegettük az összes Slipknot-maxi bookletjét, megrökönyödtünk a pulóveres állvány mögötti titkos Marduk plakáton vagy csak tágra nyílt szemekkel bámultuk a Cannibal Corpse: Live Cannibalism díszdobozos változatának borítóját. Tíz/tizenegy éves fejjel ezek nagy élmények, pláne egy olyan világban, ahol az online letöltés még ismeretlen fogalom és nem igazán tudtuk, hogy egy-egy borító mögött épp milyen zene is rejlik.

Az első találkozásom a Kornnal a csapat első lemeze volt (2000 legelje fele) és bár a kiadáshoz képest akkor már hat év is eltelt az a másolt, ócska, piros kazettára kiírt pár dal olyan sokat pörgött akkoriban a bűn ronda és egyben gigászi szürke Sony walkmanemben, hogy teljesen tropára is ment. Így többek között ez is, no meg a mániákus gyűjtögetési mániám ösztönzött arra, hogy rendre beszerezem a csapat összes lemezét. A barátaimmal így felváltva vásároltuk fel az Take a Look in the Mirror korongig bezárólag az összes kiadványukat, de mivel nem csak a Korn mosta az agyunkat akkoriban, így nyilván lassan haladtunk és a kultikus Life Is Peachy pedig csak Isten tudja miért, de a fontossági sorrend legvégére került. Így találkozásunk olyan 2003-ra, a Take a Look in the Mirror megjelenésének idejére datálható, noha pár dalt, legfőképpen az A.D.I.D.A.S. címűt már korábban is ismertem hála a 120 DB című műsornak és elődjének, melynek címére már sajnos nem emlékszem. Lényeg a lényeg, találkozásunk aránylag későre tehető, hatása viszont nem maradt el, sőt talán a Korn toplistámon a harmadik helyre is felcsúszott a debüt és a szerintem szintén csúcsteljesítmény Issues mögött. Remélem a csapat minél hamarabb visszatalál a helyes ösvényre, ami jelen esetben – már bocsánat érte, de – a feloszlás lenne. Egy zseniális eredeti felállással történő visszatérő turné pedig legalább akkora élmény lenne mind nekünk, mind nekik, mint a Faith No More esetében. Meglátjuk. (Buzás Krisztián)

SZÉLJEGYZETEK #2: INNEN SZÉP NYERNI

A Life Is Peachy nagysága szerintem abban rejlik, hogy a Korn ezzel tudta bebizonyítani nemcsak a zeneiparnak, hanem úgy általában a rajongóiknak és tulajdon delíriumos mámoruknak, hogy többet jelentenek egylemezes csodánál. Ilyen értelemben pedig egy egész hangzás alapjai, kiforrott eszközei adják magukat az egyes dalokban, ugyanis a kitárulkozó jellegű, hip-hoppal és dubbal elkötelezettebb váltás – ami számomra az igazi Kornt jelenti, de erre később térek vissza – lényegében ezt a pszichopata, félelmet keltő hangulatot vette kiindulási alapul ahhoz, hogy tovább merje gondolni. A Life Is Peachy legnagyobb erénye ilyen formán pedig valóban a megteremtett hangulat, amit minden groove, disszonáns áttét és zavarodott szövegmormolás csak tovább őrjít. Itt kristályosodott ki Davis orgánumának valódi spektruma, arról nem is beszélve, hogy a jelen esetben ösztönszerű témák később tudatossá formálódva is komplexebb dalszerkezetekbe tudták beágyazni mindazt a szorongó és feszültséggel teli hangvételt, amit a Life Is Peachy után százak és százak próbáltak imitálni, többnyire sikertelenül, és ezáltal is megmaradva a végtelen névtelenségben. Épp ezért nem is véletlen, hogy a banda is továbblépett: persze az alapvető dolgok megmaradtak (mint a jellegzetes képi világ, a teljesen felesleges, méregdrága videoklipek és az őrületet imitáló hangvétel, hogy csak szemelvényeket emeljek ki), de egy új kibontakozásnak lehettünk tanúi, mely azt a megosztó visszajelzést indította útjára, mely a mai napig együtt jár a Korn nevével. Mindemellett úgy gondolom, hogy az Untouchables dalcsokráig bezárólag egy valódi folyamat zajlott le – a ’Take a Look számomra már épp annyira volt paneles, amennyire még szerethető –, és e nélkül nem is igazán tudnánk még jobban felértékelni a Life Is Peachyt. Épp ezért illik megbecsülni a Korn utolsó igazán egyöntetű sikerét, ami paradox módon gyakorlatilag ahhoz vezetett, hogy megjegyzendő maradhasson a stílus alapbandájának neve, ezzel is adva még pár évet a nu-metalnak, és úgy általában annak a miliőnek, amiben ők voltak a legjobbak. (Bali Dávid)

SZÉLJEGYZETEK #3: LIFE WAS PEACHY

A Life Is Peachy-ről való méltó megemlékezést leginkább egy dolog áshatja alá, és az maga a Korn. Ugyan nem változtatja meg a lemez értékeit, de azért igencsak megnehezíti a bandáról való pozitív gondolatok áramoltatását az, amikor az ember Jonathan Davis-t egy DJ-pultban látja haknizni Mexikóban, vagy épp egy trónon ülve énekel, netán azt hallja, hogy a fejét vesztett zenekar döngölős dubstep sztárok farvizén akar visszatalálni saját hullámaihoz. Pedig mennyire máshogy volt ez bő tizenhét éve, mikor gyakorlatilag a semmiből sokkolták a ’90-es évek közepének metalszínterét. Az az évtized tele volt olyan lemezekkel, amelyek szinte megfoghatatlanok voltak: ami a ’70-es években fejlődésnek indult, a ’80-as években pedig a csúcsra lett járatva, az a ’90-es években ringlispílre ült, kapott egy pofont és egy doboz depresszánst, amiből olyan albumok születtek, mint a Dirt, az Adrenaline, a Demanufacture, vagy épp a Life Is Peachy. Tegyük fel, hogy az internet csecsemőkorában még mindenkihez csak a zene jut el, az imidzs és a körítés teljesen ismeretlen,  nem látjuk a nu-metal frizurákat, nem tudunk a szexuális zaklatásról, a majdnem halálos asztmás rohamról, a bonctermi élményekről, a konzumbizarrságról, amelyek később (illetve már akkor is) legalább annyira a Korn franchise részei lettek, mint a dalok. Hogy akkor mit hallunk? Egy nagyon fiatal társaságot, akkik játszva überelik sikeres bemutatkozásukat anélkül, hogy különösebben letisztulnának, és akiknek sikerül olyan dalokat írniuk, amelyek új fejezetet nyitnak a rockzene történetében, hiszen a Life Is Peachy bizonyította be, hogy a self-titled nem egy egyszeri kis fertőzés volt, a Kornnal a krónikus betegségek közt kell számolni. Már az elmeroggyant bevezetés megvett anno mindenkit, hiszen amíg megvannak Davis énektémái, a jellegzetes riffek és basszusjáték, no meg az elkeseredett szövegek mögött húzódó jumpdafuckup dallamok, addig minél extrémebb volt valami, annál jobb – márpedig a Twist után sorra jöttek az olyan slágerek, mint a Good God, vagy épp az A.D.I.D.A.S., és még átdolgozások is felfértek az albumra, így aztán a ’90-es évek padlótvesztett tinédzserei új kedvencet avathattak a horrorfilmes borítójú albumban. Ugyan mai fejjel számos hibától vérzik a lemez (elég beleolvasni a szövegekbe), de mégis van benne valami, amin a mai napig nem fogott az idő vasfoga – úgy tűnik viszont, hogy ezt a valamit folyamatosan átadták magukból a srácok a lemezeiknek, és így ahogy teltek az évek, úgy tudták egyre kevesebb részüket az albumokba ölni (kb. 2002 után kezdett el vészesen fogyni ez az ismeretlen hozzávaló), ami mára odáig jutott, hogy már teljesen kiüresedett a zeneiségük. (Jávorkúti Ádám)