Thy Catafalque – Rengeteg

Elsőként a nyitónóta, a Fekete Mezők vált elérhetővé, úgy egy hónapja.  A majdnem tíz perc körüli tétel főtémája – mint azt többen is észrevettük – nem is olyan távoli rokona a Mastodon 2002-es klasszikusának, a March of the Fire Antsnek. Azonban haragudni egy pillanatig sem tudtam, sőt: a sludge-osan őrlő, bődületes riff alapján egyből azt mondtam, hogy zseniális anyag elé nézünk. Amikor a refrénhez elérkezett a dal, akkor már olvadoztam rendesen. Aztán megkaptam a teljes lemezt, és csak kapkodtam a fejem: ezer meg ezer hangulat elevenedik meg a Rengeteg közel egy órás játékideje alatt, különös, nem evilági tájakra repít, mindeközben mágikus atmoszférát áraszt. Szinte mást sem hallgatok, mióta a kezem közé került. Vegyük csak elő még egy kicsit a nem sokkal lejjebb meghallgatható Fekete Mezőket. Az előbb említett főtémát követően erőteljes groove robban be, majd engem a fénykorában lévő Samaelre emlékeztető black metal rokon riffelés és torzított ének viszi tovább a számot. Ezt követi a fantasztikus, erősen folk zenében gyökeredző refrén. Egy valamit azonban szögezzünk le: senki ne kezdjen el danolászásra vagy hejehujára asszociálni a folk szó hallatán. Tudom jól, hogy az általam amúgy nagyon is kedvelt Dalriada sokaknál kiveri a biztosítékot a népzene és a metal ötvözésével. Azonban még őket is arra bíztatnám, hogy vonatkoztassanak el mindenféle előítélettől és próbálják ki Thy Catafalque zenéjét. Itt ugyanis elég más jelleggel bukkannak fel a hazai folklór elemek: valahogy úgy, ahogy azt 2002-ben, egy bizonyos Unusual című zseniális korongon hallhattuk. Így van, az Aebsence nevű formáció már akkor kísérletet tett arra, hogy a magyar népzenét párosítsák a Tool hatású progresszív metallal.

Itt természetesen badarság lenne Maynardékat emlegetni, hiszen Tamás fő hatásait elsősorban északon kell keresnünk, az olyan avant-garde formációk körében, mint az Arcturus, az In the Woods…, vagy épp a hallatlanul ismeretlen Winds. Ezenfelül az amerikai Agalloch és a francia blackgaze reménység Alcest, illetve nagyon távolról a kései Neurosis és The Ocean féle atmoszférikus sludge hozható fel párhuzamnak, ha megpróbáljuk a metal zene panteonjában valahol elhelyezni a Rengetegen hallható zenefolyamot. Természetesen nem holmi tribute bandáról van szó, hanem nagyon is sajátos, egyéni hangot megütő produktumról, amiben mindezeken felül közrejátszanak a már említett magyar népzenei elemek is. Egy szó mint száz: ne ez utóbbiak legyenek amik eltántorítanak Benneteket ettől a kiváló albumtól, ugyanis mindez csak egy a sok összetevőből, arról nem is beszélve, hogy csak úgy mint a felsorolt bandák, cikkem tárgya is jóval komorabb, sötétebb zenét játszik, mint a folk metalnak aposztrofált előadók többsége.

Az album legfőbb erénye a sokszínűség: a másodikként érkező Kel keleti szelet például erőteljes darkwave-es légkör lengi be, olyannyira, hogy a kultikus hazai formáció, az F.O. System neve villant be, amikor először hallottam. Hasonló hangnemben fogant a billentyű uralta „Az eső, az eső, az eső” is. Ehhez képest a záró Minden test fű egy Damned in Black korszakos Immortal és korai Satyricon fúzióként indul, majd dallamos refrénjével a korong számomra legmegkapóbb sorait hozza („Minden test fű, elszáll a széllel”). Ennél a dalnál mondtam azt, hogy ez bizony a tavalyi év legerősebb extrém metal lemezéről (Enslaved – Axioma Ethica Odini) sem lógott volna ki. Bámulatos! Aztán ott vannak az olyan experimentális dolgok, mint a Kő koppan vagy a lassan kibontakozó, zseniális című Holdkomp. És akkor még nem is szóltam az anyag egyik központi tételéről, a 14 perces Vashegyekről. Na, itt aztán mindent felvonultat Tamás, hogy elkápráztasson bennünket: misztikus gitárbevezető, tisztán csengő női ének (Tóth Ágnes – The Moon And The Nightspirit), ólomsúlyú sludge, álmodozós szintetizátor betét, brutális kétlábgép… soroljam még?

Úgy gondolom felesleges. Aki vonzódik az egyszerre extrém és mégis progresszív, magával ragadó atmoszférával bíró metal muzsikához, az egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne hallgassa meg a Rengeteget. Az már elsőre bizonyossá vált, hogy az olyan „sztárcsapatok” fantasztikus teljesítményei mellett, mint Subscribe vagy a Dalriada, az év legkiválóbb magyar lemeze érkezett meg. Az utóbbi amúgy nem elgépelés, vagy egy szerencsétlen „ctrl+c/ctrl+v” eredménye, hanem tényleg ennyire sokra tartom az extrém stílusokon túl a tradicionálisabb, Amorphis és Blind Guardian alapú folk és power metalt is, ha azt jól játsszák, akár cikinek minősül jelenleg, akár nem. Azt viszont ismét szeretném kihangsúlyozni, Thy Catafalque egészen más műfajban utazik, mint a soproni zenekar, szóval senki se asszociáljon a számcímek alapján nem kívánt „ürgebőrre”, hanem súlyos, progresszív metalt képzeljen el.  Jelenleg ott tartok, hogy az előző kijelentésemnél is messzebb mennék. Úgy gondolom, hogy a Season of Mist igazán belenyúlt a jóba, ugyanis ez, a náluk megjelenő, páratlan alkotás a kortárs metal paletta legjobbjai (Ghost Brigade, Protest the Hero, Mastodon) mellé kívánkozik majd az év végi listámon. Egyetlen dologba tudnék csak belekötni: a dobgép hangzásába, amely egy keveset ront az összképen. Ezt leszámítva azonban tényleg hibátlan az album. Minden elismerésem!

9/10