Thursday – No Devolución

Az első és véleményem szerint legsúlyosabb probléma, hogy a No Devolución hangzásvilága az eddigi leggyengébb. Kihangsúlyozza a dalok erőtlenségét és nyomatékosítja az emberben, hogy ne várjon semmilyen keményebb témát, hiszen az ilyen keverés nem alkalmas az erősebb, érdesebb tételek emberi fülekbe való beágyazására. A belefáradás kínos jeleit magán hordozó lemez minden egyes pillanata egy erőteljesen kócos, borostás költő sétáját idézi, aki a csontosra fogyás terhével a testén próbál alkotni valami egyedit, valami egészen merőlegeset arra, mint amit eddig alkotott. De az éhség nem engedi kiteljesedni, az étel – élet -, mint szükséges input valahogy hiányzik, így az alkotási periódus elnyúlik. Így nyúltak el a dalok is a szenvedély tengelyén és lassultak le annak röppályáin.A Waitinggel bemutatkozó, majd a Full Collapse és a War All The Time lemezekkel sikert sikerre halmozó zenekar egy teljesen új stílusjegyekkel rendelkező dalcsokorral tért vissza, amelynek fő vázából kegyvesztetté vált a poszt-hardcore elemek színvilága. A tónusokat ezúttal már csak a Common Existence-ből utódlásul maradó post-rock komponensek és egy erősen megnyúzott test, sőt jobban mondva már csak tetem adja. A melegséget, a zenekar szerethetőségét magába foglaló bunda eltávolítása után megmaradt bőr már jéghideg, hisz nem óvja semmi a kihűléstől. Szinte érezni, hogy a dobokon is ez a bőr a burkoló felület, hisz erejük alig haladja meg a párkányra zúduló eső hangfoszlányait. Ha a produceri székbe tekintünk megrökönyödéssel vehetjük tudomásul, hogy az a Dave Fridmann segítette a csapatot, aki már A City by the Light Dividednál is útba igazította a bandát és felügyelte a munkálatokat. Igaz akkor még sokkal nagyobb sikerrel végezte a feladatát.

Az album felütésén, a Fast To The Enden egyből érezhető, hogy a korong elsősorban Geoff Rickly hangszálaira épít és igyekszik a tiszta énekből a lehető legtöbb lehetőséget kiaknázni. A több hangsávon futtatott dallamok egy rendkívül vontatott hangulatban találkoznak egymással, amely a tétel végéig ki is tart és nem mutat fel semmi regenerálódási képességet időközben. A dobtémák kimerülnek a néhol bevágtató ló kopogtatásán, a gitárok néha felsikoltamak, de semmi több. Mindenesetre a bevezetőben taglalt konspiráció egy újabb állomásához érkezik ennél a dalnál, a szabadon szárnyalás érzése már túlságosan is – „Faster, faster, faster, faster…” – követeli a földtől való elszakadást, az eltávozást. „Breathe in the white clouds and wait, freeze out the world with ice crystals on the windscreen and you’re in the pilots chair”. Érezteti a levegőben való ürességet, ahol a nem szilárd halmazállapotú anyagok között a srácok egyedinek érezhetik magukat. A ridegség, a hideg érzet pedig az album teljes hosszára kiül és lógatja lábát a semmibe, ahová a lemez igyekszik megkapaszkodni, de nem képes, hisz súlytalan.

A No Answers billentyűzet- és tiszta gitár-központúsága mindent elmond az új irányvonalról, amely ebben a számban már-már Radiohead-féle pillanatokat idéz. Ez pontosan egy olyan tétel, amely főként második számként elég meghökkentő, hisz a Thursday közel sem készített hasonló nótát pályafutása alatt. A Darker Forest depresszív hangvétele tovább folytatja a lassú, kandalló mellett elmélkedős percek sorát, viszont rendkívül hallgatható, a ND talán legjobb száma a háttérben szinte vonatként zakatoló dobbal és azt kiegészítő sejtelmes gitárokkal. A Sparks Against The Sun elsősorban kórusokra épít, igyekszik azt már a dal elején megkezdeni, hogy a vége felé nagyot csattanjon katarzisként a végső kórustéma. Az Open Quotes az egyik legrockosabb tétel a lemezen, itt igyekeznek a gitárokat igazán kihasználni, mint a régi szép időkben, a néhol dühösebb, már-már punkos hatást keltő ének pedig üditőként hat a sok melankólia után. A Past And Future Ruins egy szót sem érdemel, a No Devolución egyik mélypontja, igyekszik a lassú intro után egy jó dalfelépítéssel mindent megmenteni, de ez nagyon kevés. A Magnets Caught In A Metal Heart egy újabb teljesen átlagos dal, ha legalább kétszer ilyen gyors lenne, akkor felkapnánk a fejünket, de így? Ha még nem aludt el a hallgató a lemez közben, akkor az Empty Glass gondoskodik róla, hogy végleg megtörténjen, legyen az illetőben bármennyi kávé. A Gun In The First Act a legepikusabb dal a lemezen, sok váltás, rengeteg ötlet, csak ne lenne ennyire hosszú, nagyon nagy kihagyott ziccer, utána az A Milimeter már egy újabb középszerűnél is gyengébb dal, őt követi a Turnpike Divides, amely a „legthursdayesebb” szám a lemezen. Poszt-hardcore foszlányok, kiváló énektémák, jól felépített dallamok és a dal jellemfejlődése is becsületre méltó az első perctől az utolsóig. A zárótétel, a Stay True egy újabb tipikus No Devolución nóta, annak minden bájával és a refrénben kinyilatkoztatott hitvallásával: „We’ve all got a lot to lose. Whatever else you do, stay true.” A srácoknak sajnos nem ment, ezért is nagyon fájdalmas ez az albumzáró sor.

A Thursday ezzel a lemezzel válaszúthoz érkezett, hogy folytatja-e tovább a most megkezdett útvonalat és halad-e tovább a végső elmúlás, a sorvadás kínzó pillanatai felé vagy erőt vesz magán és a poétikai színvonalon megírt sorokat, elméjükben megszületett illúziókat, képzeteket végre olyan zenei környezetbe költöztetik, ahová azok valójában valók. Addig is itt van nekünk a No Devolución, amely a zenekar leggyengébb lemeze és remélhetőleg az is marad. De hogy legalább egy pozitívumot is említsek, a srácoknak sikerült bevezetni a piacon egy vény nélkül kapható, új altató márkát.

4/10