Throwdown – Venom And Tears

A ’97-ben alakult Throwdown nagyobb visszhangot először a 2003-as Haymaker lemezével tudott útjára indítani, mely anyag szélesebb körben hintette el, a korai időkben basszusgitáron (a Bleeding Through-ban éneklő, s előtte az Eighteen Visions-ben gitározó) Brandan Schieppati fővámpírt is soraiban tudott formáció nevét. Azonban rengeteg tag-, és pozíciócserét sikerült megélniük, az Orange County színtér összefonódásait jól prezentálva megfordult itt még a 18 Visions gitáros Keith Barney (mint alapító és énekes, de a Death By Stereo-ban is benn volt), a basszer Javier, s még a dobos Ken Floyd is (adalék: a 18V-ben később már gitározott), a jelenlegi vokalista Dave Peters pedig korábban a hathúrost nyűtte. Azonban tévedés lenne szimpla 18V oldalhajtásként leírni őket, mert a Throwdown több annál, s a letisztult felállással végképp értelmetlenné vált a múlton révedezni. A mai állapotok szerint Ben Dussault veri a bőröket, a ritmusszekció másik fele Matt Mentley, s Mark Choiniere szolgáltatja a riffeket. Hazánkban is jártak már, 2002-ben, mint a Converge és a 18 Visions, aztán, mint a Hatebreed előzenekara, és a zaj mentor Curl Up And Die-al közösen is tiszteletüket tették már a Kárpát-medencében. A magyar HC közönségnél tehát egy bejáratott nevet képviselnek az izom vonalon.
A Haymaker utáni Vendetta (2005) volt az az anyag, ahol teljesen kiakadt a Pantera-O-Meter mutatója, miközben a metal sajtó egy része térdre borult előttük, azért jócskán lehetett fanyalgó véleményeket hallani. Hogy emiatt, vagy a természetes fejlődés okán, de az idei lemez valahol a kettő közt helyezhető el, bár az igazat megvallva, azért még mindig a „Vérbosszú”-hoz közelebb.

A jellegzetesen thrashes dob-ritmusgitár összjátékkal kezdő Holy Roller alaposan szaggatott talpalávalót pakol Dave Peters énekes egy az egyben Phil Anselmo-s (Down, ex-Pantera, Superjoint Ritual, Wiking Crown, stb…) vokális megoldásai alá. És, ha durván akarok fogalmazni, nagyjából mindent felmutat, amit a következő majd’ egy órában (!) hallani fogsz: Dimebag-es gitárjáték, valamint arcbamászó, koncerten kiválóan funkcionáló keverék a tough guy hc, a Pantera, és a thrash műfaj határmezsgyéjén egyensúlyozva, húsos, pont megfelelően mély, horzsoló sound-ba burkolva. Ebből a körből csak minimális mértékben hajlandóak kitörni, s emiatt, illetve a dinamikailag hasonló felfogású szerzemények miatt is érződik eleinte egy nagy masszának a korong. Ritkán merészkednek az intenzívebb középtempó fölé, sok a dinamikailag egytónusú kíméletlen sulykolás, bár némileg változatosabbak, szikárabbak, mint az előző lemezen – irgalomnak nincs helye.

A S.C.U.M. sem Napalm Death feldolgozás, hanem az első szám, amely bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a 2007-es művön Dave-ék jobban engedték érvényesülni múltjuk tapasztalatait, s bár a végére zsíros riffekkel operáló súlyos málházásba vált, egy pörgősen induló, Sick Of It All, Agnostic Front hatású ökölcsapás. Ahogy az Americana hallatán sem az Offspring-re asszociál majd a hallgató, a szaggatott kiállások, csordavokálok közt megbúvó közepesen gyors reszelés gondoskodik erről. Szóval a Vendetta albumot unalmasnak tartó HC fanatikusok kicsit nyugodtabban szedhetik a levegőt, ha fel nem is lélegezhetnek teljesen, hisz még mindig rengeteg a Pantera téma, megoldás, riff, hatás felvonultatás, a jellegzetes tough guy hardcore üvöltözős parasztkodások közt. A Weight Of The World sem apokaliptikus sújtás, hanem az első, ahol elgondolkodok, lesz-e más tempóban fogant dal a CD-n. Félreértés ne essék, gond nincs a tétellel, thrash, valamint punkos, old school hc-s gyorsulás is van benn bőven, változatos is a maguk állította határmezsgyén belül, de az alkalmazott eszköztárat tekintve se előre, se hátra nem mozdulnak önmaguktól egy tapodtat sem.
Ezt kompenzálja a Cancer hangulatos, akusztikus, alig több mint két perces átvezetője, mely után a „blood for blood” kórussal támadó, tényleg gőzmozdonyként zakatoló, kompromisszum-mentes, nemcsak szövegében odavágó Hellbent (On War) jókora arculcsapásként hat, koncerten ezer százalék, hogy öklök erdeje fog ritmikusan a levegőbe emelkedni alatta. Himnusz a javából! A címadó sorolható még a korong erős pontjai közé, súlya ellenére hangyányit dallamosabb szerzemény, énektémája is jól fekszik a zenére, Dave hangjából pedig süt az elkötelezettség, a hitelesség (és a Down), nagyon el van találva, akárcsak az I’ll Never Die A Poisoned Death esetén a kíméletlen zúzást kiegészítő dallamosabb gitártémák. Sőt, mintha a végére tartogatták volna a legerősebb, egyénibb dalaikat! Az I, Suicide vadulása is figyelemreméltó, ide is nagyon jó témákat sikerült kreálni, ami a korong szerintem legjobbjára, a Godspeed-re szintén érvényes. Suttogó felvezetése után dallamosabb gitárok kísérik a kemény zúzást, Dave mélyről fakadó rekedtesebb éneke hatásosan fest keserű képet eléd, az elhalkulás utáni szaggatás pedig méltó befejezése a refrénjében is kimagasló szerzeménynek.

Kiváló zárás – lenne, ha mindezt nem rontanák el mintegy tizenkét percnyi teljesen felesleges, rögzítőről visszahallgatott telefonüzeneteket besamplerezett időnyújtással, mely után a lemezt az iTunes-ről letöltők egy Sepultura feldolgozással (Propaganda) gazdagodhatnak. Én ezt nem hallottam, de valószínűleg hasonlóan gyilkos és súlyos lehet, mint a lemez. A záró konklúziót még ideírom; jót tett nekik, hogy nem teljesen a Vendetta vonalát vitték tovább, hanem valahol egyfajta keresztmetszetét nyújtották eddigi pályafutásuknak, viszont nyugodt szívvel lehetett volna rövidebb lemezt kiadni a kezükből, mivel hiába ölnek a dalok, a sok közel azonos tempó némileg kioltja a hatásukat, otthon elég megterhelő hallgatnivaló. Koncerten viszont gyilkos lehet a Throwdown!

75-78%

Myspace
Trustkill
PureVolume