2007. november 16.
Tracklist:
1. "Firebreather" - 4:24Valószínűnek tartom, hogy a The Alchemy Index koncepciója hallatán azok is felkapták a fejüket, akik a vegyes fogadtatásra talált Vheissu album kapcsán csalódásként élték meg a post-hardcore színtéren talán leginkább egyéni arculatot kialakító banda „elfordulását” a direktebb dalszerkezetek, fogós refrének és démoni üvöltések terepéről, és nagyjából a The Artist In The Ambulance-el bezárólag tudnak azonosulni a Thrice zenei világával. A Vheissu mellettem is elment eddig, bár a bandára jellemző, messziről kivilágló igényességgel megírt dalok sorakoztak rajt végig, a korábbinál lágyabb hangvétel, az elektronikus, hangulatos részek növekvő térhódítása nem hagyta, hogy igazán közel férkőzzön a szívemhez, istenigazából csak az Image Of The Invisible kapott el arról a CD-ről. Ám, az új anyag (ezt előre elárulhatom) van annyira jó, hogy ismeretében akár a véleményemet is átértelmezzem 2005-ös elődjéről. Az alkímiai őselemeket egyéni tálalásban bemutató 4 új, egyenként 6-6 dalt tartalmazó EP közül első körben az egymással leginkább ellentétben álló elemeket megjelenítő kettős, a Tűz és a Víz került a boltokba, a folytatás a Föld és a Levegő képében pedig valószínűsíthetően jó pár álmatlan, feszült várakozással teli éjszaka okozója lesz egész áprilisig.
FIRE
A Tűz CD, bár összességében lendületesebb dalokat tartalmaz, az újfent harapósabb megfogalmazás ellenére sem igazán tekinthető visszalépésnek a Vheissu előtti időkbe, mind a húros hangszerek megszólalása, a sound, mind az így még inkább kidomborított káprázatos érzelemgazdag töltet miatt. A gitárok inkább azt a masszív, kevésbé megfogható, ám tiszta világot hozzák, amit kicsit a 2005-ös albumukhoz; kicsit a „felnőttebb” Deftones lemezekhez, illetve még a Cave In-hez tudnék kötni, persze saját ízeiket megtartva; távolabb a korai éra direktebb, metalos, HC-s sound-jától. A Cave In nem csak emiatt említhető meg, az Antenna albumon voltak olyan tiszta, érzelemdús, elsőosztályú slágerek, mint a lágyan, fenséges aurával, finom dallamokkal kezdő Burn The Fleet, mely az egyik legszebb énekdallamokat vonultatja fel. Verzéiben Dustin hangja halványan Chino-ra is emlékeztet, – és igazából ez az a dal, melyet nagyszerűsége mellett zeneileg először nehezen tudtam a perzselő Tűz szimbólumhoz kötni, pont lágyabb megfogalmazása miatt, ám idővel összeállt a kép. A Thrice olyan szintre jutott dalszerzésileg – ötvözve az Artist-ig bezárólag a fogósság terén szerzett tapasztalataikat a Vheissu-n kikísérletezett hangulatos megközelítéssel, – hogy hagyományos rock hangszerekkel úgy tudnak érzelmeket közvetíteni, ahogy csak nagyon kevesen a kortárs színtérről. Bizonyítékul szolgálnak erre az olyan tételek, mint a kimért, erőteljes és vastag riffelés, és a lágy verzék kettősének dinamikai váltakozására építve kezdő Firebreather, (Dustin refrénje ünnepélyes és fülbemászó, a záró kórus pedig felemelő és kitörölhetetlen), melyben a sziréna háttérbe szorított vijjogása sem tudja a köréd fonódó, visszafogottan fortyogó szenvedély leplét átszakítani. Vagy a The Messenger, melynek digitális jelei, és feszült indítása előfutára az üvöltésekkel elszabaduló indulatoknak, Teppei Teranishi berobbanó gitárhangjai pattanásig feszültek és sürgetőek, a dal pedig ismét egy dinamikailag és dalszerzésileg is erős és kikezdhetetlen darab, végletekig csiszolt, és durvább, mint nyitó párja, a zárása erőteljes dobalapokkal (Riley Breckenridge, a basszer pedig Eddie Breckenridge) és kapkodó gitárokkal döngöl földbe, hogy aztán a borult indítású Backdraft emeljen fel.
Sejtelmesen táncoló, titkokat ígérő lángokat idéz a suttogó ének, és a nyugtalan, érdekes gitárhangok kettőse, a Backdraft azonban, bár kevésbé egyértelmű, vagy azonnal ható, ám olyan tiszta hangulatot, érzékenységet áraszt, amit ezer lemezből talán hármon tapasztalni.
Meghúzott, alapra vett riffelésre épít a The Arsonist, melankolikus refrénnel, mely szinte előjátéka a záró, megtisztulásba váltó, fokozódó katarzisnak (a Converge hasonló című lemezéről a Jane Doe c. dalban volt ez a pár gitárhangból álló fokozás), a végső üvöltésből kitörő csend után pedig simogatóan hat az említett Burn the Fleet. Az első felvonás csúcspontja pedig egyértelműen a kiüresedett dallamokkal, katartikus váltásokból kitörő orkánokkal, zaklatott hangulattal, keserű üvöltésekkel záró The Flame Deluge, a CD legpusztítóbb, mindent elemésztő darabja. Nem bonyolult a szerkezete ennek sem, szinte ugyanazt a pár témát játssza végig, zongorával kísérve, a belepréselt hangulat, az impresszió azonban az elviselhetetlenségig fokozza a drámai feszültséget ebben a felkavaró viharban, mely, mint a lemez címének választott szimbólum, csak hamut, és ürességet hagy maga után – azaz a tűz, mint belső, sürgető kényszer, s mint fizikai jelenség egyaránt megjelenik ebben a hat dalban.
WATER
Az itt hallható hat dal mindegyike, szemben a Tűz CD gitárgazdag megközelítésével – lágyabb felfogásával, hangszerelésileg nagyrészt ambient, elektronikus hangmintákra, elvontabb dallamokra, elvétve felbukkanó hagyományosnak nevezhető rock hangszerelésre építve, valamint Radiohead módra puritán eszközökkel mérhetetlen hangulatot varázsolva vezet végig a víz mérhetetlen nyugalmán, bemutatva annak határtalan mélységét, tisztaságát. A Water CD számomra az utóbbi évek egyik leghangulatosabb darabja, egy nagyon egységes, varázslatos utazás, mely olykor mérhetetlenül tágas és nyugodt (Digital Sea – kiváló darab), olykor titokzatos és a víztükör visszaverődő fényével játszó (Open Water – hasonló szintű ez is), de mindvégig megfejthetetlen. Nem is tudnám részeire bontani, ezt a CD-t inkább egyben, odafigyelve, zavartalanul érdemes hallgatni, s biztos vagyok benn, hogy nem is lehet akármilyen hangulatban leülni hozzá, ám mire a végére érsz, garantáltan átformál, s kimos belőled minden hétköznapi apróság miatti feszültséget. A Lost Continent-et emelném ki, a lágy zenei alapra fektetett énekdallamok a legszebbek talán ebből a fél tucatból. A Night Diving pedig egy éjjeli búvárkodás érzetét kelti, minden rezdülése felnagyított és varázslatos, s itt bukkannak fel egyedül rövid időre a gitárok – az ének nem zavarja meg a végtelen teret. Ahogy, a The Whaler befogadásához is az kell, hogy feladd magad, az elvárásaid, s hagyd, hogy átjárjon, s „ő” fedje fel magát előtted, mint ahogy a vizet sem lehet megfogni, mert kifolyik a zárt ökölből. A Kings Upon the Main pedig még ennél is kevésbé megfogható zenei alappal, elvont dallamokkal búcsúzik Tőled, leírhatatlan hangulatot hagyva maga után. Nem tudom, ortodox Thrice hívőkből milyen reakciókat vált majd ki ez a lemez, túlsúlyban lévő elektronikus, pihentető elemeivel, de az biztos, hogy nagyon igényes, érzékeny, és jelentős munka, akárcsak az egész The Alchemy Index.
Türelmetlenül várom 2008 áprilisát.
100 %
