Thrice – Major/Minor

Tracklist:

1. Yellow Belly
2. Promises
3. Blinded
4. Cataracts
5. Call It In The Air
6. Treading Paper
7. Blur
8. Words In The Water
9. Listen Through Me
10. Anthology
11. Disarmed

Hossz: 49:32

Megjelenés: 2011. szeptember 20.

Kiadó: Vagrant

Webcím: Ugrás a weboldalra

Néha el-elgondolkozik az ember azon, hogy a jelenlegi kedvencei közül mely bandák lesznek azok, amelyeket úgy emleget majd a fiainak, ahogy apáink beszéltek/beszélnek nekünk a Beatles-ről, a Led Zeppelinről, vagy Pink Floydról, és azért be kell látni, hogy hiába van sok nagy kedvencünk, kevés olyan zenekar van, akik a fentiekhez hasonló kaliberrel bírnak, és akik a trendek lecsengése után is megtartják értékeiket. A Thrice egy olyan banda, akikről már egyszer kijelentettük: bennük minden megvan ahhoz, hogy évtizedek múlva is beszéljenek, vitatkozzanak róluk a zenerajongók, elcsodálkozzanak a lemezeiken, olyan jelzőkkel dobálják őket, mint a „legendás” vagy a „kultikus”. A kezdetektől állandó tagság, a szinte rögtön elnyert, sajátos hangzásvilág, az elkülöníthető korszakok, a magas színvonal - ezeknek az összjátéka fogja majd 2020-ban és ’30-ban is biztosítani, hogy időről időre beszédtéma legyen Dustin bácsi és zenekara. Mivel a Mesterhármas rovattal már belenyúltunk az aranykorszakukba, lessük meg, hogy mi is történt pontosan a csúcslemeznek nevezhető Vheissu óta a fiúkkal, hiszen azóta elkészítették – saját bevallásuk szerint – életük nagy projektjét, illetve újabb érába sodródtak saját történelmükben.

The Alchemy Index I-IV.

A Vheissu-val 2005-ben ágyőt intettek a poszt-hardcore-nak, a kiabálásnak, a gyorsabb tempóknak és a metalnak, és ahogy később a Brand New, úgy ők is olyan vizekre eveztek, amelyekből talán egy még komolyabb, még szélesebb réteg oltja a szomját. Ez maradéktalanul sikerült is nekik, ám ezzel oda kerültek, ahol a Converge volt a You Fail Me után, a Cave In az új évezredben, vagy a Killswitch Engage 2003-ban: a létra látszólagos tetejére. A Thrice pedig maximalista volt. Túlságosan is. Kitalálták ugyanis azt, hogy mint a 2000-es években oly sokan, úgy ők is koncepciózus albummal jelentkeznek be a rajongóknál, nagyobbal, mint amilyennel tarolt a Boys Night Out, de kisebbel, mint amilyennel túllőtt a célon a The Early November. Ez volt a négy őselemhez Luc Besson filmjénél némileg komolyabban hozzáálló Alchemy Index, mely gyakorlatilag négy EP-ből állt, amelyeket kettessével adtak ki, ám nem a Bolygó Kapitánya intrójában ismertetett sorrendben: elsőként a Tűz és a Víz következett. Amilyen intenzíven indította az albumot a Firebreather, olyan lágyan oltotta el az első hat dalt a második felvonás kezdete, a Digital Sea, mindkettő egy olyan fejezetet nyitva, amellyel a banda minden rajongója jóllakhatott, hiszen amíg a Tűzön a Vheissunál nagyobb szerepet kapott az agresszió, a súly (miközben végig maradtak az új elemek, elektronika, kísérletezés, poszt-metal, stb.), addig a Víz egy minden addiginál elszállósabb, a Deftones legködösebb pillanatait idéző darab lett lefojtott énekkel, billentyűvel, visszafogott, de mégis nagyívű dallamokkal. A Szél határozottan kellemes a Víz után, hiszen ugyanazt a lebegős hangulatot hozza, csak most nem egy erőteljes óceán van az ember alatt, hanem csak valaki kikapcsolta a gravitációt, és a kicsit drogos kábaság helyett csak nyugalmat kapunk, csilingelést, a poszt-rock szebbik oldalát, és a végtelenség helyett a szabadság érzését. Sajnos a Föld nem valami sludge-os poszt-hardcore-ral lep meg minket, hanem egy kvázi Dustin Kensrue folk projekttel, ami valamennyire társítható a földdel, a természettel, de közel sem bír olyan átütő erővel a country-s és blues-os felhangoknak köszönhetően. Amíg korábban tényleg érezhettünk lángolást, ringatást és lebegést, addig most csak az az érzésünk, hogy Dustin beült a srácokkal egy szalonba, és húsz percen át kesergett nekik.

Beggars

Ugyan rendkívül eklektikus volt a négy Alchemy’ EP, de mégis elmondható valamennyire, hogy a Vheissuval együtt egy újabb kétlemezes korszakát alkották a Thrice-nak, így talán annyira nem is volt meglepő, hogy a Beggars-ra megint stílust váltottak, és egy blues-os, indie/alternatív rock egyvelegig jutottak el, ami már mindenképp közelebb állt a Pitchforkhoz, mint mondjuk az Absolutepunkhoz. Hogy mennyit jelent az, hogy milyen egy lemez nyitása, arról talán elmond valamennyit, hogy Thrice-rajongóként a mai napig nem tudom a lemezt teljes egészében élvezni az All the World Is Mad miatt, az első dalnak ugyanis annyira James Bond főcímzenés a dallama, hogy az mindent megalapoz, csak a folytatásra jellemző szomorkás, kiégett, az utolsó energiáiból pislákoló hangulatot. Szerencsére a The Weight visszalopja a srácok becsületetét, hiszen akár a Vheissura is felfért volna, ellenben utána elnyeli őket a hipsterbú, a megfáradt témák és a lehulló falavelek. Néha ugyan felvillantanak néhány erőteljesebb pillanatot, de amúgy véglegesen a lassabb témákból és Dustin kihunyóban lévő tábortűzön átszűrődő hangjából táplálkoznak. Kétségtelen, hogy bírt a Beggars egy sajátos bájjal (pl. mikor a Wood & Wire után felébresztik a hallgatót a Talking Through Glass kezdésével), hiszen zeneileg az egész mintha egy metafora lenne arra, hogy mindig fel lehet kelni, mindig jön tavasz a tél után, csak sajnos amíg a hangulat működik (bár egy-egy fülrobbantó hardcore/metal anyag után nem csak nyugodtnak, hanem néhol szenvedősnek tűnik a lemez), addig a dalokról ez nem minden esetben mondható el.

Ha követjük a felvázolt logikát a kétkiadványos korszakokról (Illusion of Safety/Artist in the Ambulance, Vheissu/Alchemy Index), akkor a Beggars-hoz közeli anyagot várhattunk a Major/Minortól, amire szinte maga a zenekar is utalt azzal a “meseszép” borítóval, amelyet közzétettek, így a prekoncepciókat kedvelő hallgatók részéről már csak az a kérdés maradt, hogy sikerül-e felülmúlniuk a Beggars-t? Az első dal után máris elégedettek lehettünk, hiszen bejött a tipp, és valóban a Beggars hangzásvilágában gyökerezik az új album, ellenben ezúttal nem vet egy szmokingos brit sziluettje árnyékot a nyitányra, hiszen az sokkal erőteljesebb, bátrabb és „kitárulkozóbb”, mint szinte bármi a szoba sarkába húzódó előd dalai közt. A játék neve ismét maradt „Thrice rock”, de a kvartett az első félidőhöz képest sokkal nyíltabban játszik, ha a Beggars-on még bátortalanul tapogatóztak viszonylag új korlátaik közt, most jóval természetesebben, lazábban születtek a dalok, Teppei témái ugyan már sosem lesznek olyan emlékezetesek, mint nyolc-kilenc évvel ezelőtt, de ő is jóval több döggel penget, ahogy Dustin is rántott egyet a tökein, és gitáros barátját követve jóval energikusabban énekel. Sokan mondják, hogy uralja az anyagot, de a Tűz óta most először ismét Teppei kormányoz, és az ő játéka vette rá az aranytorkú Kensrue-t arra, hogy ne kelljen szinte erőszakkal a középpontba állítania a daloknak, hanem ő maga kerüljön oda. Akik a Vheissunál már húzták a szájukat, azok most sem fognak sok szeretnivalót találni a néhol indie rockosan dúdolható, rádiópozitív Blindedban, a Brand New-ra emlékeztető énekkel kezdődő Call It in the Airben, a berobbanó Blurben, vagy épp a koncerteken nagy kedvencnek ígérkező Anthology-ban. Igazából azok se örülhetnek nagyon, akik a Beggars-t emelték minden korábbi album fölé, hiszen hiába követi zeneileg azt a korongot, szinte nyoma sincs a télnek az albumon, vagy a producer, vagy valami más egy igazán erős, élettel teli albumot sajtolt ki belőlük. Túltettük magunkat a poszt-hardcore és a metal elhagyásán, nem várhattuk el, hogy egy újabb Vheissut kapjunk, de nem öli meg az albumot egy koncepció, és nem csak a hangulatba tudunk kapaszkodni, és nincs nyoma szenvedésnek sem, így aztán teljesen nyugodtan könyvelhetjük el, hogy a Thrice-ban még van potenciál, és kíváncsian várjuk, hogy két év múlva mivel lepnek majd meg minket. Mi kibékülnénk ennek a (szín)vonalával is.

8/10