Three Days Grace – Transit of Venus

Az ember alig várja, hogy végre vége legyen, igazi kálvária, mire lepörren a tizenhárom szám, viszont sokadik hallgatás után az is biztossá válik, hogy ez nem feltétlenül az egyes dalok, inkább az összkép hibája. Az előző három korong tükrében azt lehetett várni, hogy a kanadai Hooligans boszorkánykonyhájában ismét egy, az átlagosnál picit jobb, fröccsöntött rádiórock lemez születik, tufa gitártémákkal, nagyon kevés parasztvakító gitározással (Barry Stock gitáros teker párat, de azért nem fog Sziniszter és Dexter nyomdokaiba lépni) és egy jó énekhanggal, ami simán elviszi a hátán majd’ az összes dalt, bár jobban is ki lehetne használni Adam Gontier adottságait. Ez nagyrészt így is van, de az, hogy visszavettek a tempóból, minden eddiginél jobban kidomborítja, hogy ők a rockzene Robin Sparkles-a (és nem csak azért, mert kanadaiak, és Gontier néha viccesen ejti az „out” szót), hiszen eddig is olyan közel tántorogtak a vérciki tinizenekarok színvonalához, hogy az ember oda se mert nézni. Mindez abban nyilvánul meg, hogy pályafutásuk során elég kevés eredeti gondolatuk volt, viszont rengeteg elkoptatott ötlet már-már kínos szintre butított változatát fel lehetett fedezni a dalaikban. Most például teljesen funkciótlan aláfestő elektronikával pakolták tele a lemezt (és ezentúl a turnén is lesz szintis, hogy mindenki boldog legyen), ami még a hangzást sem vastagítja, hiszen a hangszeres részek az eddigi hagyományok szerint készültek, így a nem sokban változtatott keverés mellett az effektek idegennek hatnak. Persze eddig is feltűnt némi elektronika Three Days Grace dalokban, a legviccesebb ezek közül az előző, Life Starts Now korongon hallható The Good Life című szerzemény robothangja, amiről sorozatrajongóknak biztosan a már fentebb említett HIMYM geg jutott eszükbe, persze hozzá kell tenni, hogy ott ezt az egyetlen idiótaságot jól ellensúlyozta a lemez többi része. Élvezhető nóták most is vannak, de azért elég komoly hiányosságok adódnak az elsőre működő dalok terén. Aki (hozzám hasonlóan) a Never Too Late-tel szerette meg a zenekart, annak jó hír lehet, hogy írtak a srácok egy hangulatában, tempójában és felépítésében is kísértetiesen hasonló nótát (The High Road), ami az egyetlen sláger a lemezen. De az a tény, hogy e mellett a legjobb szám egy Michael Jackson feldolgozás (Give In To Me), ezúttal a pop királyának zsenialitása mellett azt is mutatja, hogy a kanadaiak nem végeztek túl jó munkát. Annyi „pozitívum” elmondható, hogy a Jacko szám butuska dalszövege nem lóg ki a sorból, most is borzalmas közhelyek tárháza a korong, a legszebb képek pedig a bolygónk második legnagyobb államának ingergazdag környezetét tükröző két sorban találhatók: „Feed off me/Like a vulture on a deer hit by a car”.

A lemez ennek ellenére tartalmazna elég fogós témát ahhoz, hogy néhány jobban sikerült dallal együtt megüsse a közepes szintet, ha nem került volna rá két borzasztó (power)ballada, nevezetesen a Give Me A Reason (a fenti idézet is ebből származik) és a Time That Remains, ami talán jobban ütne, ha nem egymás után következne a két dal. Nemszeretem kategóriába tartozik még a tűrhetetlenül ostoba Expectations, és úgy általában a kevesebb kemény dal és téma miatt sokkal gagyibbnak tűnik a végeredmény, így muszáj volt pontokat levonni, és a korábbi lemezekhez képest jóval szigorúbb osztályzatot adni. Annyi jó hír azért van, hogy meg lehet szokni a lemezt, egy hallgatással ezelőtt még ennél is kevesebbre értékeltem volna, a jobb dalok esetén viszont megvan az esély, hogy évente egyszer-kétszer ugyanúgy előkerüljenek, ahogy One-X vagy a Life Starts Now krémje.

4/10