Threat Signal – Threat Signal

Tracklist:

01. Uncensored
02. Comatose
03. New World Order
04. Trust In None
05. Face The Day
06. Fallen Disciples
07. Disposition
08. Death Before Dishonor
09. Buried Alive

Hossz: 44:43

Megjelenés: 2011. október 7.

Kiadó: Nuclear Blast Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ennyi év távlatából már nyugodtan kijelenthető, hogy a modern metal színtér - mely ez esetben nem feltétlenül az időbeli elhatárolódás, sokkal inkább a hangzásvilága miatt volt nevezhető modernnek - az előző évtized első felében élte fénykorát, és mennyire boldog voltam, mikor később a Threat Signal debütáló lemeze megjelent 2006-ban. Egyrészt azért, mert akkor valóban úgy tűnt, nem kell majd különösebben aggódni a műfaji utánpótlást illetően, másrészt az Under Reprisal azóta is elég biztosan áll a lábán. A megboldogult garageband.com-on felfedezett kanadai ötös azóta hosszú utat járt be, de elég, ha a legjelentősebb állomásokat említjük meg: közös project Fear Factory tagokkal, számos tagcsere, headliner turné, és ez még mindig csak töredéke a banda előremenetelének.

A várva várt folytatás már egy teljesen új felállással íródott, de hiába igyekeztek megtartani a zenekar sajátosságait, ez – az új tagoknak köszönhetően – csak részben sikerült a két évvel ezelőtti Vigilance-en. A legfeltűnőbb változás abban mutatkozott, hogy a zenéjük összetevőinek jelentős részét képező neothrash beidegződések egy alternatív értelmezésben jelentek meg, ugyanis a feszesebb riffek nemcsak, hogy eltolódtak egy groove-osabb irányba (leginkább a Lamb Of God vonalán), de sok esetben előtérbe is kerültek a mechanikus szaggatásokkal szemben. Az idei lemezzel már bevallottan szerettek volna visszatérni a megkezdett ösvényre, miszerint az Under Reprisal hangzását hallhatjuk viszont, csak tökösebben. Az egy dolog, hogy az aktuális dalcsokor elkészítésén minden eddiginél kevesebbet ültek, aminek eredménye egy valóban ösztönös anyag lett, annak minden jó és rossz vonzatával együtt, de ha tökösség alatt a (magukhoz képest) puritán megközelítést értik, ám legyen. Már lassan hagyományként tudható be, hogy új felállással készítették az albumot, mivel az idő közben megüresedett helyeket Chris Feener töltötte be gitáros poszton, valamint Alex Rüdinger a bőrök mögött, és való igaz, gyökeres változásnak ezúttal sem lehetünk fültanúi, de a tagok önkéntelenül is szabotálják a zenekari “visszautat”, méghozzá a következőképp:

Alex másik csapatából, az Ordinance-ből nem pusztán biztos technikai hátteret és felkészültséget hozott, hanem death metalos tempókat is, ezzel a kapásból elsőként érkező Uncensoredban már találkozhatunk is. A régi-új srác, Travis Montgomery sem bírt magával, és a Meshuggah indíttatású szólóprojectjének, valamint kísérletező kedvének és Nociceptoros szereplésének köszönhetően az eddigi roppant ízlésesen elhelyezett tempó- és ritmusváltások megszaporodtak, ez viszont már a lemez teljes egészén tetten érhető. Most az egyértelmű gyenge pontot az egy szem alapító tag és énekes, Jon Howard jelenti, akinek ha az első album utáni stílusváltásával sikerült is megbarátkozni (azért a Disposition című számban ismét megmutatja, hogy tud ő még a régi hangján is énekelni), emlékezetes énektémák híján nem könnyíti meg a szűk háromnegyed óra történéseinek megértését és megkedvelését. Azt azért gyorsan leszögezném, hogy nem csak rajta bukik el a harmadik lemez, merthogy az elődökhöz képest elbukik, még ha nem is csúfosan. A gyönyörű számlezárások és lecsengések most nem sikerültek olyan hatásosan, és a szólók sem kellően ízesek, arról nem is beszélve, hogy olyan váltott- esetleg ikerszólót ne is várjunk, amilyenek mondjuk a The Beginnig Of The Endben és a Counterbalance-ben voltak. Azért akad meglepetés, például vegyük a Trust In None-t, ahol egy dallamos death nótát sejtető intro után metalcore-ral tüzelt dalt kapunk, vagy ott vannak a Face The Day és Death Before Dishonor sötét, hörgésre hajazó sorai is. Mindettől függetlenül hiányzik a játékában és hangzásában is színes Threat Signal, bár az kétségtelen, hogy Traviséknek körülbelül negyed annyit kell majd koncerten a pedálokra lépkedni és a különféle technikákkal bűvészkedni, csakhogy ez hallgatói szempontból kevésbé izgalmas, pláne ha elvileg még mindig modern metalról beszélünk, ráadásul Chris “Zeuss” Harris a karcosságot megcélozva sem igazán az optimális soundot keverte a srácok alá.

Pat és a többiek elég ügyes zenészek ahhoz, hogy ne kelljen (mélyre) temetni őket, kérdés, mennyire lesznek kreatívak és motiváltak a jövőben. Mindenesetre a lendület még úgy tűnik megvan, csak – ha nem is rohamléptekkel-, de eltávolodni látszanak egy amúgy is kihalófélben lévő irányzattól (és én tényleg nem vagyok konzervatív), de örülnék, ha legközelebb ezt szórakoztatóbban és maradandóbban adnák a tudtunkra.

6,5/10