“Thrash Tárlat” – négy thrash lemez

2012 az utóbbi korszak egyik legerősebb éve volt zenei szempontból, hiszen számtalan csapat tért vissza, megannyi új és ígéretes zenekar mutatkozhatott be és még több már ismert csapat tette le az asztalra valamit, amivel áttörve saját korlátait valami értékeset és emlékezeteset alkotott. A thrash metal sem kivétel ez alól, ebből kifolyólag négy lemezt is pótlunk most az elmúlt időszakból, ugyanis úgy éreztük, hogy az alábbi kiadványok mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mind a Sepultura, mind a Kreator, mind az Overkill és szintúgy a Testament megújult erővel volt képes visszatérni, amit mi nem is tudtunk volna nagyobb örömmel fogadni. Ha pedig az érdeklődés úgy mutatja, akkor a thrash tárlat sorozat folytatódni is fog. A többi már csak rajtatok áll.

KREATOR

Phantom Antichrist
Nuclear Blast Records | 2012.06.01.
7,5/10

A teuton thrash szentháromságról (értsd: KreatorDestructionSodom) már több ízben is szó esett itt az NSK hasábjain. Legutóbb például pont a Destruction új klipje kapcsán, akik hamarosan szintén új lemezzel rukkolnak elő. Egyelőre azonban most térjünk vissza a triumvirátus legmarkánsabb alappilléréhez, az esseni Kreatorhoz. Az idén harmincéves fennállását ünneplő kvartett szerencsére már a rosszabb helyeken sem igényel bemutatást, hiszen ha az európai színtér thrash formációt böngésszük végig, aligha találunk termékenyebb és meghatározóbb csapatot náluk. Tizenhárom stúdiólemezzel és egy új műfaj sikeres meghonosítási kísérletével a hátuk mögött a Kreator már így is többet tett le arra a bizonyos asztalra, mint azt bárkitől elvárnánk. Az idáig tartó útjuk azonban koránt sem volt zökkenőmentes, hiszen 1982 óta ők is sokat változtak, aminek legékesebb példája a thrash ösvényéről való letérésük, amikor a műfaj népszerűségének csökkenésével ők is kénytelenek voltak egy kísérletezősebb (és valljuk be számukra kevésbé jól álló) industrial irányba elmozdulni (Renewaltól az Endorama lemezig). 2001 (Violent Revolution) azonban végre valahára számukra is elhozta a megújulás szelét és a korábbi tévelygést maguk mögött hagyva megindultak a gyökerek felkutatásának irányába. Elvégre az Endless Pain és a Pleasure to Kill kettősében nemhogy a legsikeresebb korongjaikat tisztelhetjük, hanem egyben érezhetően itt voltak leginkább elemükben és ebben a köntösben jól is érezték magukat. Ezért is volt nagy öröm, amikor Miland ‘Mille’ Petrozzáékat is elérte a thrash reneszánsz, aminek eredményeképpen újra elkezdték azt csinálni, amiben jók: live to thrash, thrash to live. A színvonalban azóta csak emelkedő pályafutás (Enemy Of God, Hordes Of Chaos) azonban most újabb csomóponthoz érkezett. A Phantom Antichrist első hallgatása után azonban azonnal egyértelművé is vált, hogy bizony a Kreatorban még mindig ég a tűz. A stílusos harci mantrát követően egyből érkeznek is az élőben egytől-egyig kíméletlen thrash himnuszok. A Phantom Antichrist jó érzékkel lett kiválasztva a klipesítés szempontjából, hiszen mindent összefoglal, amitől ez a zenekar jó. A szólók, a tekerések, a váltások és a dob mind hozzák a kötelezőt és azt a pluszt, amit már megszoktunk tőlünk. A legnagyobb megfejtéseket ezúttal sem itt érdemes keresni (mindamellett, hogy örvendetes módon a szokásos és fárasztó thrash reszelésektől ismét sikerült távolabb kerülni), de Mille markáns hanghordozása ezúttal is felteszi az i-re a pontot, elvégre a harci indulóinak szövegeit ezúttal a Hordes Of Chaos lemezről megismert módon újra változatosan ritmizálta, amelyek képesek voltak a dalokat külön egységekké és koncertképes himnuszokká avanzsálni. Az olyan tételek, mint a címadó, a Death To The World, a Civilization Collapse és az akusztikus résszel megtámogatott Your Heaven My Hell mindezt tökéletesen prezentálják is ezt. Az egyetlen, amire szükséged lehet az a harci hangulat és a düh. A Phantom Antichrist képében újfent egy a klasszikus korszakhoz hű Kreator anyag született, mely nem ér fel a Hordes Of Chaos lendületéhez, de szorosan mögötte ott liheg, jelezve, hogy ő is szívesen elvállalná a háttérzenei teendőket egy esetleges harmadik világháború esetére. November 22-én mindenesetre legyél a Petőfi Csarnokban, amikor a Nile, a Morbid Angel és a Fueled By Fire oldalán ismét hazánkba látogatnak. (Buzás Krisztián)

OVERKILL

The Electric Age
Nuclear Blast Records | 2012.03.27.
8/10

Vannak azok a zenekarok, akik bár mindvégig jelen voltak a színtéren, mégsem kapták meg azt az elismerést, amit a kortársaik, megmaradtak kultikus státuszban. Az Overkill esetében ez a megállapítás azért nem teljesen igaz, hiszen a Years of Decay idején nagyon is jól futott a szekerük, csak hát aztán jöttek a ’90-es évek, amikor is a Metallica és a Megadeth számára megnyíltak ugyan a stadionok kapui, a többi thrasher – a Sepulturát leszámítva – viszont takarék üzemmódba kellett, hogy kapcsoljon. Az Overkill átvészelte ezt az időszakot is, lassabb, groove-osabb albumokkal, amik közt akadtak kifejezetten harapósak is (The Killing Kind). A helyzet az ezredforduló után némiképp megváltozott: a banda visszakanyarodott a thrash metalosabb irányba, és egy méregerős korongot is kiadtak (Killbox 13). Aztán úgy tűnt, hogy ezt már nem fogják tudni überelni, erre azonban alaposan rácáfolt a 2010-ben megjelent Ironbound, ami egyenesen a korai klasszikusok mellé kívánkozik. A tizenhatodik album, az Electric Age abszolút az elődje szellemében fogant, klasszikus ’kill receptre készült alkotás. Adott ugye Blitz, akinek jellegzetes, hisztérikus énekhangja védjegyszerű, ugyanakkor aláírom, hogy a nem éppen szokványos orgánum igencsak megosztó tud lenni. A másik alapító, D.D. Verni kezdetektől a banda fő dalszerzője, így hát karakteres basszus soundja szintén elengedhetetlen kellék. Az Electric Age dalai az Ironbound erőteljes, klasszikus thrash vonalát viszik tovább, de azért a Killbox lazább, mondhatni rock and rollosabb dolgai is tetten érhetőek. A klipes Electric Rattlesnake akár egy thrash metalba oltott Motörhead zakatol, közepén egy hatalmas füstös, Black Sabbath ízű leállással. A 21st Century Man vagy a menetelős Black Daze szintén a zenekar lazább oldalát villantja meg, míg a lemezt keretező Come and Get It/Good Night páros a vérbeli thrash zúzdák sorát gyarapítja. A dalok gyorsan bekúsznak az ember agyába: fogós, emlékezetes kórusokkal, dinamikus riffekkel vannak felvértezve, gyenge szerzeményt ismét nem sikerült írniuk. A 2010-es teljesítményük fényében nem meglepő, hogy ilyen jó formában vannak ismét. Sok újat mondjuk nem tudnak felvillantani, de amíg ilyen hűen ápolják a saját örökségüket, addig ezzel nincs is semmi probléma. (Falvay Gergely)

SEPULTURA

Kairos
Nuclear Blast Records | 2011.06.24.
8/10

Ez itt a kakukktojás. Vagy legalábbis elvileg, hiszen a Max kiválása óta eltelt 15 év talán minden idők egyik leghosszabb útkeresési folyamata volt. A srácok Derrickkel kiegészülve folyamatosan próbálták megtalálni az egységet a gyors, punkos dalok, a régi időkre hajazó thrash futamok, illetve a Roots sokak által nu-metalosnak mondott hangzású, elvont részeket is tartalmazó groove-jai között, és ezek a szárnypróbálgatások jobbára maximum erős közepes lemezeket hoztak. Amikor 2006-ban a másik Cavalera is kiszállt, sokan temették a csapatot. Ám ők összekaparták magukat, és az A-Lex már sokkal határozottabb összképet mutatott, és bizony az Igor helyére érkezett Jean Dolabellára egy rossz szava nem lehet senkinek. Nos, ő már nem a Sepultura tagja, utódja Eloy Casagrande lett. De túlságosan előreszaladtunk: A Kairos sorban a harmadik konceptalbum, ami most teljesen saját kútfőből született, és az egyszerű döntések jelentőségéről szól nagyon dióhéjban. Ám ami ennél fontosabb, az az, hogy kijelenthetjük: az útkeresés véget ért: Hőseink a thrash metal mellett törtek pálcát, valahogy úgy, ahogy anno 21 éve is, bár annak egy modernebb, és lassabb változatát. Viszont így is van az albumnak lendülete, és ami még fontosabb: Sikerült fogós számokat írni. Ott van a címadó, amiben bár felhangzik a Refuse/Resist nyitótémájának unokatestvére, simán vállalható lett. Jó még a szokatlanul előtérbe helyezett Ministry feldolgozás (Just One Fix) de a Mask az, ami mindent visz, főleg a lezárása. De a Kairos egészén érezni azt, hogy egészségesen fel lettek építve a dalok, a zajos átkötők sem olyan funkciótlanok, mint az elődökön, egyszerűen ésszerűbb az egész. Akármilyen változás is kellett ehhez, sokkal előbb meg kellett volna lépni. Andreas Kisser, akiben évek óta éghet a bizonyítási vágy, itt bemutatja, hogy még mindíg remek gitáros, nagyon jó szólókat hallunk tőle itt és ha hinni lehet a híreknek, már neki is álltak az új lemez megírásának, így a nemrég Székesfehérváron koncertező négyes, ha nem is adnak ki egy új Chaos A.D.-t, de megmutathatják a kétkedőknek, hogy Cavalera nélkül is figyelni kell a Sepulturára. (Kolláth Benjámin)

TESTAMENT

Dark Roots of Earth
Nuclear Blast Records | 2012.07.27.
9/10

A Testament nem kapkodta el az albumkészítést az utóbbi időben. Természetesen a Gatheringet követő kényszerszünet Chuck Billy betegsége miatt húzódott el kilenc évig. A frontember azonban szerencsésen felépült, és ennek örömére Louie Clemente eredeti dobost leszámítva a klasszikus felállásban kiadták az erődemonstrációként jellemezhető The Formation of Damnationt. Az új album kapcsán úgy bő fél percnek kellett eltelnie, hogy megnyugodjak: ismét alaposan fel lett adva a lecke a kollégáknak, mert a Testament bizony ennyi év után is félelmetesen hengerel. Érdekes jelenség különben, hogy thrash metal óriások a 2000-es években szinte vezényszóra kaptak új erőre, és a régi hírnevükhöz méltó, gyilkos produktumokkal örvendeztették meg a rajongókat (lásd még Exodus – Tempo of the Damned, Kreator – Enemy of God stb.). Valami lehetett akkoriban a levegőben, és a Dark Roots of Earth azt bizonyítja, hogy ez a dolog még mindig ott kering. Az új Testament korong ugyanis egy hús-vér thrasher mennyország, valahol félúton a 2008-as elődje és a Gathering rekordkeménységű dalai közt.  A dallamos Native Blood már most sláger, a True American Hate pedig egyenesen kolosszális, Gene Hoglan (Dark Angel, Death, Strapping Young Lad stb.) blast témái a lemez legkeményebbjévé varázsolják az amúgy is fajsúlyos tételt. És ha már súly: a címadó groove-jai egészen a Souls of Black érához nyúlnak vissza, Throne of Thorns pedig olyan, mintha a Testament egy dal erejéig Lamb of God szeretett volna lenni. Az lemez első felének lendülete szerencsére végig kitart. Egyetlen tételt nem érzek olyan hatásosnak, ez pedig a lírai hangvételű Cold Embrace. Az előző albumokon megfeledkeztek a balladákról, amit azért is sajnáltam, mert mindig is iszonyatosan jó érzékük volt hozzá (The Legacy, Trail of Tears és még sorolhatnám). Most viszont érdekes módon pont ez a dal nem ül annyira, mint a többi. Hiába, változnak az idők. Ezt leszámítva viszont tényleg nincs mibe belekötni. Remekül eltalált, erőteljes hangzás, izmos, jól összeválogatott dalok, jellegzetes szövegek. Minden együtt van ahhoz, hogy az Overkill Iroboundja mellett az évtized eddigi legjobb, klasszikus thrash mesterműveként aposztrofáljam a Dark Roots of Earth-t. (Falvay Gergely)