Thomas Giles – Pulse

A Pulse lényegében átörökítette a Between The Buried And Me sokszínűségét, azonban ezt a dalokon belüli progresszivitás helyett a dalok közötti különbségekre helyezte át. Ez némiképp töredezetté teszi az anyagot, ám a hangulati alapélmény és az alkalmi egymásba ékelődések mégis képesek többé-kevésbé koherens láncolatba zárni a nagylemez tizenegy tételét. Tartalmi szempontból pedig van is mit, hiszen egy olyan progresszív rockzenei albumról van szó, aminek legfőbb inspirálóit a Porcupine Tree-ben, a Pink Floydban, a Dream Theaterben, a Cynicben, a Muse-ban, a Nine Inch Nailsben, a Fischerspoonerben és az utóbbi évtized indie-hullámában, valamint az ősforrás The Beatlesben kell keresni. Az illusztris névsor alapján feltételezhetjük, hogy egy hangulatilag főként merengő, letisztult megszólalású, ám ipari elektronikus betétektől sem idegenkedő, és ezáltal feszültséget okozó lemezről van szó, amit a konvencionális dalépítő elemeken túlmutatva kívánja a lehető legjellemzőbb műfaji elemeket egy saját légkörben újraértelmezni. Így a teátrális kisugárzású, akusztikus gitárral és zongorával kísért betétek sem feltételeznek közvetlen kapcsolatot Giles hatásaival: inkább egy teljesen átformált megihletettségről van szó, ami végül értékes és sokszínű lemezt eredményezett. És ahogy a nyitó, kissé ars poetica-jellegű Sleep Shake a saját pink floydi lebegésével; a Reverb Island az orgonás aláfestéssel és a folyamatos kibontakozással; a Mr. Bird a nagyívű énekdallamaival és keserédes gitárbetétjével adja meg az alaphangulatot, úgy a Catch & Release brutális elektronikus tördeléseivel és módosított hangsávjaival rázza fel ezt a látszólagos elkényelmesedést. A Hamilton Anxiety Scale zongoradallama elsőre az ember fülében marad, talán ez a „legslágeresebb” tétel a lemezen, míg a Scared hibátlanul eleveníti meg a manapság is divatos dalszerző/dalírói tendenciát az akusztikus popzenében. A Reject Falicon elektronikus betétei új tartalmat biztosítanak a már megtapasztalt énekdallamoknak, míg a Medic talán a legszigorúbb és leginkább BTBAM-hangzatú riffel büszkélkedhet. Innentől azonban enyhébb minőségi romlás érződik az alapvető töredezettség mellett, mert a Suspend The Death Watch áhítozó aurája lényegében átkötés az újfent énekdallam-centrikus Armchair Travelhez, ami még fogós refrénje ellenére is a leghiányosabb tétele a lemeznek, amit a záró Hypoxia keserédes, megindító lebegése old fel, hiszen a tétel tökéletes keretbe zárja az egyébként elfedett lemezt.

Mert a Pulse – csakúgy, mint materiális kiadása – elrejti az igazi értékeit, és csak egy szűrőn keresztül mutatja be saját sokszínűségét. Így a lemez valójában kétértelmű: egyrészt megmagyarázza és új olvasatot kölcsönöz a The Great Misdirect zsenialitásának, másrészt kiteljesíti Giles zenei elképzeléseit. Ez nem minden esetben szerencsés, hiszen az időleges szétesettség érzete mellett két-három daltól könnyedén meg lehetett volna válni (vagy csak vissza kéne ülni a kidolgozásukhoz, esetleg a Pulse-nak EP-ként kellett volna megjelennie), ám összességében Thomas Giles első ilyen formán megjelent szólólemeze egy ízes és igényes progresszív rock album, ami nemcsak tulajdon műfaji múltja előtt emel kalapot, hanem kisugárzásában is maximálisan a jelenben él, és a jövőbe mutat. Épp úgy, ahogy a BTBAM is megérdemelten van ott, ahol.

10/7.