This or the Apocalypse – Dead Years

A harmadik nagylemezéhez érkező zenekar legújabb művét, a Dead Years-t már felfokozott várakozások előzték meg, nem kevés okkal: a banda fűt-fát leígért az égről, ráadásul a Haunt What’s Left képes volt kiépíteni egy bizalomfaktort is a hallgatóval szemben. A mindenkori This or the Apocalypse stílusjegyek és jelzők tudatában így mindenképpen rosszul csengő lett a Dead Years: a zenekar képtelen volt ott folytatni a minőséget, mint amelyet a második sorlemez jelentett. Kivesztek nagyrészt a koncepcióból azok a gyilkolóan technikás és egyben kifejezetten dallamos gitártémák, amelyek a csapat sava-borsát adták, s már csak átmeneti jeleket tapasztalhatunk a dalok között a céltudatos építkezés és az intelligens breakdown-használat terén is. Természetesen nem kell messzemenőkig pánikolni, a srácok most sem írtak rossz lemezt, sokkalta inkább hasonlítható egy tisztes iparos munkához az anyag (I, The Breather-szindróma), amely az első két album jó (és egyben sajnos rossz) tulajdonságait hívatott egybehegeszteni kisebb-nagyobb sikerrel. Ennek köszönhetően továbbra sem egy August Burns Red, Parkway Drive szerelemgyermekkel van dolgunk, noha legalább olyan izzadtságszagúan és unalmasan döngölnek, mint mostanában sajnos Winstonék. A lemez főleg akkor működik igazán, amikor előrántják azokat a bizonyos megmaradt TOTA stílusjegyeket, amelyeket pár sorral feljebb már lejegyeztünk: éppen ezért az egyik legjobb dal a lemezen a nyitó Hellpraiser, de könnyen kapaszkodik hozzá az In Wolves, valamint a banda zenei reperoárában új távlatokat nyitó Americans is, amely a megjelenés óta abszolút fanfavorit lett (nem véletlenül). Ez a tény adja meg a lemez gyengepontját: míg az előző anyagon ott volt a Charmer, Toro, Lamnidae stb., addig itt vadászni kell a maradandó darabokra, sokkal nehezebb megfogni a dalokat, kevésbé rántanak be, ennek pedig a legfőbb oka az, hogy túlságosan is egysíkú (hiába újítottak a hangzáson belül, fejlesztettek szinti-szinten, lásd: Kill ‘Em With Guidance, Hate The Ones You Love). Kiszámítható anyag lett a Dead Years, illeszkedve kicsit a sajnálatos standardhez. Ami viszont nagy pozitívum, hogy valahogy mégis képesek voltak úgy összerakni a középszerű ötleteket, hogy még így is kitűnnek több faktorban is az átlagtól, hallgattatja magát az anyag (még ha az elején meg is illetődik a Haunt What’s Left-hallgató rajongó), és  legalább ha egy kicsit gyengébb dalcsokorral is, de példát statuálnak arra, hogy lehet három különböző, stilisztikailag (hangzás tekintetében érezhetően eltérő) metalcore-lemezt írni. Ez az, ami előtt meg lehet emelni a kalapot 2012-ben.

6,5/10