2011. október 26.
Tracklist:
1. Acid Rain
2. Black History
3. Salt the Earth
4. Black Mass
5. The Wars: Part 1
6. Mi Nombre
7. The Last Outlaw
8. Demons
9. The Reckoning
10. The Wars: Part 2
Hosszú sorokat lehetne megtölteni azzal, hogy a thrash metalnak milyen szerepe volt/van a hardcore punk különböző évtizedeiben, és bizonyára egyszer majd összegezzük is gondolatainkat a témában, de különösebb előismeret nélkül kijelenthető volt a tavalyi This Is Hell anyag kapcsán, hogy a hardcore kevésszer volt annyira metallicás. Travis Reilly-ék két erős-közepes színvonalú, sötét anyagnak intettek búcsút, mikor is úgy gondolták, hogy Hetfield és Hammett munkássága megérdemel egy hardcore értelmezést, és azóta olyannyira beleszerettek a jelenleg Lou Reeddel bohóckodó metálistenek örökzöld témáiba, hogy idén Halloweenkor már egy komplett Metallica szettel is fellépnek az ’Államokban.
Utólag visszatekintve a Weight of the World dalaira akár még fel is lehetne menteni őket az elmetallicásodás alól, hiszen hellyel-közzel az összes thrash ikont ki lehetett hallani Jimenez játékából, viszont a Black Mass már véglegesen elkötelezi őket a megújulásra már nem évek, hanem évtizedek óta képtelen Metallica mellett. Reméljük, hogy a szélessávú internet által felgyorsított információáramlás már rég feleslegessé tette a következő mondatot, de a biztonság kedvéért mindenképp el kell mondanunk, hogy Metallica alatt jelen esetben nem a rádiómetal slágereket és a Mission Impossible betétdalokat kell érteni. Hogy akkor mit? Azt az időszakot, amikor még tényleg alapzenekarként gondolhattunk Hetfieldékre: amikor még Kirk kapitány nem sunnyogott el lényeges taktusokat a Blackened szólójából, amikor még Hetfield úgy üvöltött, mint egy felbőszült hím oroszlán, amikor még Ulrich jobban dobolt, mint ahogy perelt, és amikor Newsted még a háttérvokáljával hozta a frászt az emberekre, és nem az American Idolban pucsított. A This Is Hell nem kívánja egy az egyben megidézni ezt a ’90-es években elhalt metaleszményt, viszont remek érzékkel emeli be annak stílusjegyeit a Black Mass dalcsokrába, kijátszva ezzel azt a kártyát, mint amit az All Out War dobott a Slayer asztalára 2003-ban a Condemned to Sufferrel.
Anno a Weight of the World egy magnum opusszal zárt a Silent Drive-ból/Bane-ből ismert Zach-kel közös Snake Eyes-zal, így teljesen tiszta lelkiismerettel lehetett felpolcolni az elvárásokat, amiket a rendkívüli szigorral kezdő Acid Rain könnyedén átugrik: nagyjából semmi újdonsággal nem bír, de a terpeszállós témák (szóló is van természetesen) és Reilly acsarkodó kiabálása gond nélkül eladnak az embernek bármit. Ezt a receptet követi az album összes dala, ami igen merész húzás volt, de az egyhangúságot felmerülni se engedi a slágeres dalírás, amelynek köszönhetően fel se tűnnek a három és négy perc feletti dalhosszok (bár a legjobb dalok akkor születnek, mikor a gázra lépnek: Mi Nombre és Demons), vagy épp a szövegvilág, amelyről már a borító alapján el lehetett dönteni, hogy nem Greg Bennick fog belőlük értelmező esszét írni. Viszont ha gondolkodni és az újdonságokon megdöbbenni nem is fogunk, a csordák és Reilly megtartják a hardcore közönséget, a reszelések és pl. a címadó dal elejének konkrét múltidézése garantálják, hogy annyi metalvilla legyen a pitben, mint egy Leeway koncerten. Persze könnyedén lehet, hogy élőben majd két szék közé esik a banda, és a legények nem tudják majd eldönteni, hogy karral vagy hajjal windmillezzenek-e, de lemezen maximálisan szórakoztatóak a hardcore punk hangvétellel előadott, retro thrash húzások, melyek ha nem is mennek át a HC színtér hitelesség-scannerén (nem épp egy Cro-Mags az, ami az albumon történik, hiába hasonló a recept), legalább működnek. Ki lehetne emelni dalokat, de kellően egységes hangzásában és színvonalában is ahhoz a lemez, hogy inkább további pozitívumokat soroljunk fel: például azt, hogy érkezett egy metalcore lemez, ami nem a kopott skandináv ösvényen lépked, és nem is a breakdownok földjére tart, hanem saját szabályai szerint játszik és bizony csúnyán arconköpi az idei mezőnyt. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy mindezt a Rise Records hozta ki, akkor már tényleg csak azt róhatjuk fel az albumnak, hogy nem rendelkezik egy olyan zseniális nótával sem, mint a Permanence, vagy a Snake Eyes.
Nem vagyok benne biztos, hogy minden metal/hardcore rajongónak érdemes ajánlanom az anyagot, hiszen a világ nagy rejtélyei közé tartozik, hogy mondjuk az ős-metallicás arcok tetszését milyen érdemekkel lehet elnyerni, de az biztos, hogy az ember arcába és fülébe belemászni ennyire pofátlan módon kevés lemez tud anélkül, hogy bunkó lenne. Az biztos, hogy az utóbbi évek szellős metalcore kínálata (és a Metallica minősíthetetlen teljesítménye) miatt kiemelt figyelmet érdemel egy ilyen anyag, csak félő, hogy a régi Metallicát kedvelők, a metalcore-t élből el nem utasítók és a This Is Hell rajongók metszete nem a legnagyobb, pedig ez a korong túlmutat mindhárom kategória utóbbi pár évén.
8.5/10
