The Wonder Years – The Greatest Generation

Kétség sem férhet hozzá, hogy ahogy Brokaw a gazdasági válság leküzdésével, majd a második világháború megvívásával hozta összefüggésbe a legnagyszerűbb embereket, úgy a The Wonder Years is bátran tulajdonítható a műfaj fontos és „nagyszerű” csomópontjának. Egy olyannak, amely az újévezred közepe indukálta minőségi romlásból rángatta ki a (standard) pop punkot, majd lett az egyik legfontosabb bástyája a szcénának a teljesen pop felé olvadó zenekarokkal szembeni „küzdelemben”. Tom Brokaw úgy érvelt ’98-as könyvében, hogy azok az emberek, akiket a legnagyszerűbbnek tulajdonított nem a hírnévért harcoltak, hanem azért, mert ezt látták helyesnek: a The Greatest Generation egy olyan megtestesülése ennek az elvnek, amely keretbe foglalja a felnövés okozta nehézségeket, a pop punkot, a TWY harcát a műfajért, valamint Soupy végső küzdelmeit a depresszióval, a szorongással és „belső ördögeivel” szemben, amelyet a borító is remekül jelképez. A The Greatest Generation egy rendkívül érett lemez, amely zeneileg teljesen hozza azt, amelyen Soupy-ék képviseltek az elmúlt években: fogós, nagyon-nagyon jó és emlékezetes dalok, emlékbe ivódó pillanatok, amelyek leltárt képeznek az újkori pop punk minden eszköztárából a Tumblr-kedvencektől a kortárs zenekarok hozzáállásán át az összetéveszthetetlen PA hangulatig. Ugyanakkor a The Wonder Years jelensége nem is zenei újszerűségében rejlik (hiszen nem említhetjük őket innovatív zenekarnak), sokkalta inkább a tartalomkitöltő képességében.

Soupy-ék egyszerűen az introspektív pop punk zenekar prototípusa: a saját lélekbe tekintés, az önmagát elemző gondolati garnitúra annyira a Suburbia I’ve Given You All and Now I’m Nothing definitív velejárója volt, hogy a zenekar emlékezetes pillanatait legfőképpen a színtéren túlmutató dalszövegek, a remek kontextus adta, amelyek amellett, hogy igencsak fontos azonosulási pontok, a trilógia záróakkordjaiban még monumentálisabbak, mint valaha. A zenekar ugyan újrahasznosítja magát zeneileg (szinte egybeolvadnak az ’Upsides és a ’Suburbia elemei), de a néhol középtempóban szendergő dalok, az ezekből épült kitörések, tempóváltások és a kórusok elképesztő ereje még nagyobb mélységet adnak az amúgy eddigi legváltozatosabb (zongora!) zenei összképnek. A vokálból még mindig árad a szív, a hangulat kicsengéséből a melankólia, az epikus önvallomásokból pedig az őszinteség: azt is mondhatnánk – kicsit természetesen visszafogottan -, hogy az éretté válás ranglétráján ez a srácok Deja Entenduja, árad belőle a vágy, hogy egy magasabb szintre kerüljenek. A lemez első fele ezért egymás után dobálja az olyan dalokat, amelyeket bátran rárakhatnánk egy TWY legjobb gyűjtésre (There, There; Passing Through A Screen Door; Dismanting Summer; The Bastards, The Vultures, The Wolves stb.), sőt, a zenekar története legmélyebb és legjobb dalát is megírta (The Devil in My Bloodstream), azonban sajnos valahogy a lemez második fele inkább olyan érzetet kelt, mintha a ’Suburbiáról lemaradt dalokat vették volna újra.

Ez persze nem feltétlenül nagy probléma, hiszen a zenekar van olyan szerencsés helyzetben, hogy amihez nyúl az szinte arannyá válik: ezek a dalok jóval „agresszívabbak” zeneileg, témáikban jóval több variánst követnek, mint a lemez elején található dalok, egzisztenciájuk a feszesebb pillanatok megelevenítése érdekében kerül reflektorfénybe, ezért mindössze szövegileg bírnak némileg kevesebb mélységgel, jelentőségük főként a zseniális finálé miatt (I Just Want To Sell Out My Funeral) csökken, amely ugyan kicsit hosszú, de egy remek lezárása egy nagyon fontos zenekar életszakaszának. Pontszám? Az egyik legnehezebb kérdés a lemez esetében, hiszen zeneileg nem olyan ragadós lemez, mint az előző szinte tökéletes kettő (persze így is tele van óriási dalokkal), dalszövegileg viszont valahogy mégis erősebb, személyesebb. Ráadásul elsőre annyira nem is üt akkorát, mint elődei, el kell merülni benne, dédelgetni kell, hogy értékei a felszínre kerüljenek (ez az ezelőtti két lemeznél sokkal rövidebb folyamat volt). Ugyan ezek fontos tényezők, de mivel a zenekar a kortárs műfaj egyik csúcsa (sőt!), így ennek a munkának a megvilágítása főleg az eszmeterjesztés paraméterén mérendő, amiben viszont a The Wonder Years világbajnok, így a cikk végén található pontszámot nyugodt szívvel adjuk meg. 9/10