The Wonder Years – Suburbia I’ve Given You All and Now I’m Nothing

A Wonder Years az utóbbi két-három évben gyakorlatilag egy sajátos kis folt lett a műfajon belül, és ez a hangulatbéli elszigetelődés ezekben az években úgy tűnik, hogy az egyik legjobb marketing – nem vagyok benne ugyanis biztos, hogy ha a Get Stoked On It! vonalához ragaszkodtak volna, akkor megérkezik az a szerződés a Hopelesstől. De nem ragaszkodtak, így pedig az, aki a kezdetektől követte munkásságukat (vagy vette a fáradtságot, hogy beleássa magát a korai dolgaikba), egyfajta fejlődést, érést hallgathatott végig a lemezeiken, ami ugyanúgy szétválasztható, mint a hallgatónál a testi és lelki fejlődés. Először zeneileg (testileg) nőttek fel, a debütáló anyag ugyanis már remekül megírt témákkal és dalokkal volt tele (igaz, akkor még sokkal több billentyűtéma volt, tehát még változtak utána), de a kiváló szövegektől függetlenül még hiányzott a hangulat (lélek) kiteljesedése, amit végül a tavalyi Upsides hozott meg. Az az album tele volt jobbnál jobb dalokkal és kritikus, adott esetben lehangoló szövegekkel, rejtett kikacsintásokkal, és azzal a különleges, melankolikus légkörrel, ami miatt kinőtték a pop punk színteret, és hirtelen az egész blogszféra őket hallgatta, imádta és idézte.

Mivel az első két album között eltelt majdnem három év, így több, mint ijesztő volt a bejelentés, hogy a Hopeless szerződés mellé még új album is jön idén, kevesebb, mint másfél évvel az Upsides megjelenését követően. Feltételezem, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek az „elsietett pop-punk albumról” minden metalcore eleme ellenére az A Day to Remember tavalyi munkája jutott az eszébe, de ettől egészen addig lehetett tartani, amíg be nem futottak az első dalok, amelyek hamisítatlan Upsides hangulattal bírtak. A teljes korong, a Ginsberg versről elnevezett Suburbia I’ve Given You All and Now I’m Nothing pedig pont olyan lett, mint amit várni lehetett: pozitív. Ez a jelző ott van mindenhol, az albumra adott képzeletbeli érdemjegy (A) mögött, és a szövegekben is, amelyek ettől még persze ugyanolyan panaszosak, mint mindig. Példának ott van rögtön az albumot nyitó, a zenélés hátulütőiről szóló, eldugott Upsides témával bíró Came Out Swinging, melynek sorai eleinte abszolút lehangolóak („I spent this year as a ghost and I’m not sure what I’m looking for / I’m a voice on the phone that you rarely answer anymore”), de a lelassulás és a Rhodes előtérbe kerülése után már más a téma fekvése: „I spent the winter writing songs about getting better, and if I’m being honest, I’m getting there”. Végig ott lebeg a szomorúság, de Soupy önironizálása, folyamatos kikacsintásai a popkultúrára, az Upsidesra, és elsősorban Philadelphiára, valamint az énekes pozitív attitűdje, mesélő stílusa és a banda pop-punk slágerei (Woke Up Older, My Life As A Pigeon, a Four Year Strong dalnokait vendégszerepeltető Summers in PA, stb.) azért nem hagynak neki sok teret, viszont ez az egész az ellentétei ellenére is képes egy olyan egységgé összeállni, ami a műfaj 90%-a fölé emeli a zenekart. Alapvetően hiába szomorkásak, ők is sokat viccelődnek, mint minden pop-punk banda – a poénok felkutatását én rátok bíznám, ugyanis az élmény része a szövegek olvasgatása, továbbgondolása -, de ha kell, akkor tudnak komolyak is lenni. A vallással, hittel, egyházzal kapcsolatban elég magvas gondolatokat fogalmaznak meg az I Won’t Say the Lord’s Prayerben, az album (és valószínűleg az év!) legjobb dala pedig a mindössze másfélperces, abszolút nem ballada jellegű You Made Me Want to Be a Saint, melyben egy elhunyt barátjuktól búcsúznak, ahogy tették azt az Upsides újrakiadásán is a We Won’t Bury You-ban. De az album se csak egy összedobott dalcsokor, ahogy észrevehettétek, a dalcímekben három részletben ott a lemez címe, és az első két tétel ezek közül rövid átkötésként szolgál, hogy végül összeálljanak egy újabb remek záródallá.

Lehet ennél „pop-punkabb” albumot csinálni, lehet ezeknél fogósabb dalokat írni, de nincs még egy banda, ami a pop-punkba annyi tartalmat tudna vinni, mint a Wonder Years. És hiába emeli ki mindenki a szövegeket velük kapcsolatban, azok mit sem érnének, ha nem lennének ott a remek zenészek, tempók, témák, fókuszpontváltások a dalokban, vagy épp a hangzás (Steve Evetts dolgozott már mindenféle lemezen, köztük a Through Being Coolon és a Jersey’s Best Dancers-ön is) – de ott vannak, és ezek miatt a Suburbia’ megérdemli, hogy megkapja elődje pontszámát. Másfél év alatt összehozták, de ha a következő megint csak három év múlva jön ki, addigra se fogjuk megunni.

10/10