The Vines – Vision Valley

A Vines egy király zenekar. A szép tőmondatom végére sajnos majdnem jogosságot nyert a múltidőt kifejező „volt” szó odapakolása, szerintem elég kevés ember gondolta volna hogy még hallunk róluk.

A „minden szar ami egy zenekarral megtörténhet” vs. Vines meccs már az előző lemezzel megkezdődött, a Winning Days-t a kritikusok nemhogy nem sztárolták annyira, mint az azt megelőző debütálást (Highly Evolved), hanem szinte minden lehetséges helyen lefikázták — egyébknét szerintem ez egy elég gonosz húzás volt, a lemez valóban nem fejlődött semmit a bemutatkozáshoz képest, de a dalok szintje hasonló volt, és őszintén: két markáns, emblematikus jellegű, rég halott zenekart a legfőbb hatása között tudó társulattól miért várja el valaki is hogy megújuljanak?

Aztán jött a balhé, Craig Nicholls frontemberrel, a média egyes képviselői, és bizonyos rajongók vérbe való elküldésének kapcsán fény derült a srác Asperger szindrómájára (az autizmus egy gyengébb fajtája) — az incidensek miatt el lettek tiltva a turnézástól — ezzel a Winning Days meg lett lőve végleg, de tudtommal az új albumot sem mutatják be élőben sehol, már csak simán a betegségre hivatkozva. A személyi változásokról már nem is beszélek, de lezárásképp összegezném: elég valószínűtlen volt, hogy valaha is lesz még Vines lemez.

Erre itt a Vision Valley, és az egy dolog hogy a zenekar létének örül az emberfia, de még jó is lett: a két nagy hatás aránya megint módosult: a Winning Days túlerőltetett Beatles-féle pszichedéliája helyett most a szintén mindig jelenlévő Nirvana van gyakrabban jelen, de annyira, hogy a személyes kedvenc darabom a lemezről ,a Nothin’s Comin' nyugodtan odaférne a Nevermind-ra, és még ott is a krémhez tartozna, bizonyítást nyer a tény, hogy ha Nicholls akarja a legfaszább Cobain imitátorrá tud válni.

Így meg hogy nincs Nirvana, felüdülés olyan zenét hallgatni, ami akár egy pillanatra is visszavezet minket azokba az időkbe, amikor minden sztár depressziós volt, mindenki drogozott, és minden Seattle-ben történt. Szerencsére nem viszik túlzásba azért: itt vannak azok a lassú darabok, amik most a zenekar történetében a legjobbra sikeredtek, és így tényleg kidomborodik a Vines lényege, emellett a 13 dal összesen tesz ki 31 percet, és a záródal 6 percét leszámítva egyik szerzemény sem éri el a 3 minutumot sem. Ilyen feltételek mellett aztán igazán nehéz megunni dalokat, mire a ember rákap az ízükre, vége is van. A megszólalás mellett sem lehet elmenni, egyszerűen hibátlan.

Mire a hallgató végigfigyeli a 31 percet, a helyenkénti negatívabb hangvétel ellenére is boldog lesz. Boldog, hogy újra hallhatja a Vines-t, rajtuk keresztül újra megélheti a Nirvana-t, boldog hogy a zenekar csúcsformában van ismét, és még azért is boldog, hogy nem sikertelen a lemez. Igen, ezt hívják fílingnek.