The Used – Imaginary Enemy

Kár lenne ismételten előhozakodni azzal, hogy a lassan klasszikussá avanzsálódó self-titled milyen fontos mérföldkő volt a mall emo történetében, hiszen azóta csak az nem változott, hogy Bert McCrackenék továbbra is a világ tizenéveseit tekintik potenciális célközönségüknek. Az ugyanis nehezen elképzelhető, hogy azok közül, akik valamikor 2002 környékén firkálták iskolapadokra a The Used nevét, még ma is sokan lennének tudatában annak, hogy az Imaginary Enemy nem egy áprilisi tréfa csupán, és hogy lassan a harminc felé közeledve érdemes lenne bárkinek is időt fektetnie az aktuális sorlemez felfedezésébe. Nos, ezt talán ők sem tudták eldönteni, mert úgy tűnik, sutba dobták az elmúlt évek megfelelési kényszerében fogant, kamu kísérletezgetését, és csináltak egy szögegyszerű pop-rock lemezt, amin már csak nyomokban fedezhető fel az erőltetett keménykedés, ugyanakkor mégsem mondható sallangmentesnek. Bár mindig is erős hajlamuk volt a túlzásokra, a szövegekben megjelenő rettenetes forradalmi-politikai témakör új szintre emelte a giccset az életművükben, ami nagyjából oda helyezi a zenekart, ahová a legutóbbi 30 Seconds to Mars ömlengés is landolt. A nevetséges motívumok ellenére (és ez a körülményeket ismerve nagy eredmények tekinthető) a lemez jórészt mégis élvezhető, és bár nem túl hosszú a szavatossága, ezúttal a szokásos egy-két sláger mellé jut még szórakoztatás – egészen a címadóig, utána ugyanis ugyanaz történik, mint tíz éve mindig: a korong menthetetlen unalomba fullad. Érdekes, de kevésbé meglepő (tulajdonképpen mindig is efelé tendáltak), hogy a Generation Throwaway-től kezdve gyakorlatilag színtiszta, refrénközpontú popzenét hallunk, ami a nyilvánvaló hatásvadászat ellenére egészen fülbemászó több helyen is. Az említettek mellett az olyan dalok, mint az Evolution, a Make Believe vagy éppen az El-Oh-Vee-Ee simán dúdolhatók első hallás után is. Az nyilvánvaló, hogy a gyökerekhez való visszakanyarodás erőltetett és kínos lenne (bár a lemez eleje nyomokban tartalmaz erre utaló szándékot), az elmúlt évek irányvonala zsákutca volt, így aztán a feloszláson túl ez lehetett az egyetlen járható út.
Talán felesleges is tovább ragozni a dolgot, aki csak az utolsó bekezdést olvassa el, annak annyit érdemes tudni az Imaginary Enemy-ről, hogy amennyiben az első két The Used korongon nőtt fel, akkor ez ugyanúgy nem fog tetszeni, mint bármi az elmúlt dekádból. Ugyanakkor tízéves horizonton lehet erre a pop lemezre egyfajta lokális maximumként tekinteni, mivel könnyedén (majdnem) végig lehet pörgetni, és az infantilis túlzásokon túl találhatók rajta kifejezetten fogós részek is. Ez pedig pontosan ennyit ér: 5/10.