The Strokes – First Impressions of Earth

Tracklist:

1. You Only Live Once
2. Juicebox
3. Heart In A Cage
4. Razorblade
5. On The Other Side
6. Vision of Division
7. Ask Me Anything
8. Electricityscape
9. Killing Lies
10. Fear of Sleep
11. Evening Sun
12. Ize Of The World
13. 15 Minutes
14. Red Light

Hossz: 52:15

Kiadó: RCA

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Strokes első lemezével (Is This It — már csak borítója miatt is érdemes vele megismerkedni) végre visszakerült a rokkzene a garázsba is. Az átlagostól maximum külsőségekben elütő srácok valóságos forradalmat indítottak el, sorra jöttek elő az igénytelenebbnél igénytelenebb külsejű csövesek akik a hangszerükön épphogycsak tudnak játszani, és ezzel a hullámmal került felszínre az öltönyös jólfésült zabigyerekekből álló Franz Ferdinand, és társai is. Tehát már csak ennyiért is illik szeretni őket.

Ugyanakkor a Strokes csúnyán beszopta az első lemez által keltett hullámok miatt, hisz előjött Nagy Britanniából a Libertines, ami úgy tűnt, hogy valahogy mindenben alázza a Strokes-t: igénytelenebbek voltak külsőleg, jobb dalokat írtak, Pete Doherty egy nap alatt több balhét csinált Julian Casablancas (jelen kritikám tárgyának az énekese) egész életében, meg ugyebár ebben a zenében kifejezetten előny, ha valaki britnek születik.

Nem tett jót a zenekar helyzetének az sem, hogy a második lemezzel mindenkinek az volt a baja, hogy nem érte el az Is This It szintjét (pedig elérte csak a kritikusok süketek).

Most pedig 3 év szünet után, a csúnya Libertines nélkül visszatértek, és mintha gondolkodtak is volna a stúdiózás előtt, nem csak bementek bebaszva játszani. A hangzás minden eddiginél letisztultabb, sokkal szebben szól minden mint eddig, és a dalok még a legvadabb pillanataikban sem akarják azt sugározni hogy verj szét mindent magad körül.

Kicsit úgy tűnik, mintha megnyugodtak, és felnőttek volna. Jót is tett nekik, a First Impressions of Earth egy teljesen görcsmentes darab, a maga 52 perce sem tűnik soknak, és Casablancas minden egyes dalban hatalmasokat énekel — ja igen, még énekelni is meg próbált tanulni a fazon, ráadásul gitárügyben is labdába rúghat a banda: a Vision of Division-ban egy szerencsére nem túl hosszú szóló hallható, ráadásul van olyan jó hogy még engem, ősi szólóellenest sem zavar.

Sőt, a mindenki által erőltetettnek tartott Ask Me Anything is tetszik valahogy. Az összes dalból süt a lazaság, az ember ugyanúgy érezheti magát elképesztően elvont alteros arcnak, mint igazán kemény macsónk akármelyik dal hallgatása közben. A dallamok, refrének, verzék stb. is mindenhol a helyükön vannak.

Ez persze magával vonja hogy elveszett a spontanitás gyönyöre, de vigasztalódhatunk azzal, hogy a Strokes életművének a csúcsával van dolgunk — a lemeznek nem kell megküzdenie a stílusbeli zenekarok lemezeivel, mert itt most eldőlt a csata: pontozásos Strokes győzelem.