The Sharon Tate – Cube (EP)

A NEURALGIKUS PONT

És be kell látni, hogy bizony az a tény, hogy Zoli őket is beválasztotta, mondjuk úgy: az „új elit” közé, az nem véletlen. Aki éli, de akár az is, aki csak felületesen követi a honi színtér alakulását, az egész biztosan találkozott már a srácok nevével. A 2008 nyarán alakult ötösfogat – habár azóta több ízben sor került tagcserékre – első koncertje óta igyekszik mindenhol ott lenni, és mindenkit meggyőzni arról, hogy velük bizony számolni kell. A dalszerzésen túl az egyik legnagyobb dolog, amit elértek, az a „Grindrise Festival” névre hallgató amatőr metalcirkusz, melynek legutóbbi epizódja soha nem látott összefogást és nézőközönséget mozgatott meg. És a soron következő hatodik rész is, ahol a legendás Darkest Hour csapatának fognak bemelegíteni az urak, minden bizonnyal szintén nagy siker lesz. Ezt az érdemet nem lehet elvitatni tőlük.

Másik megkerülhetetlen pont, amit feltétlen szóba akartam hozni a srácok kapcsán, az a Grindesign intézménye. Borbás Róbert a csapat alapító tagja és dobosa Magyarországon biztosan, de már nemzetközi szinten is óriási rajongótáborral rendelkezik, hiszen olyan gének birtokában van, amelyet sokunk megirigyelne. A rendkívül nagytehetségű grafikus egy tényleg elismerésre méltó minivállalkozást indított be cirka másfél/két évvel ezelőtt, ami mára olyannyira kinőtte magát, hogy ezáltal megélhetési forrása hobbijával egyesülhetett. Temérdek zenekarnak dolgozott már, és ki tudja még hánynak fog. Sikerét és tehetségét szintúgy nem lehet elvitatni, mint, ahogy a fenti fesztiválnév fogalommá válását sem. Na de miért hoztam szóba az alábbiakat? Elmondom, hogy én hogy látom ezt. Sok olyan negatív véleményt hallottam vissza, miszerint semmi másnak nem köszönhetik sikerüket a srácok, csak némi szerencsének és az alábbi két tényezőnek. A szitokszavaknak azonban van alapja, elvégre ténykérdés: hiába választják el, vagy legalábbis próbálják elválasztani a kettőt egymástól, a valóságban ez nem lehetséges. A Grindesign igenis nem egyenlő a zenekarral, ezzel együtt pedig nagy fegyvertény, amelyet nem kihasználni (és most nem az ész nélküli hirdetésre gondolok) óriási öngól lenne. A fesztiválra pedig az analógia eszközét felhasználva nyugodtan ráhúzhatjátok ugyanezt a gondolatot. A fenti tényezők „marketing-értéke” miatt viszont a csapat rajongótábora és/vagy hírneve sohasem volt arányban a csapat tényleges képességeivel, mindezt úgy, hogy sohasem voltak rosszak, csupán – nemzetközi viszonylatban – átlagosak. Mostanáig. Az újult erővel nekifutó csapatban, úgy gondolom, az a csodálatos, hogy ezzel nem elégedtek meg, nem teltek el és képesek voltak fejlődni és a saját útjukat megtalálni, de ami az igazán nagy szó: utolérni magukat. És pont ez az, ami miatt nagyot nőttek az alábbi EP révén a srácok a szememben, és ahogy remélhetőleg majd az összes szkeptikus szemében is fognak.

A KOCKA EP

A legutóbbi nagylemezük kapcsán végigjártam a csapat élettörténetét, így ebben újfent és önmagamat ismételve nem mélyülnék el. Azonban pár tényt le kell írnom a tisztánlátás kedvéért azok számára, akik csak most ismerkednek velük. A szóban forgó Cube a srácok negyedik (!) kiadványa, melyet egy demó, egy EP és egy gyűjteményes nagylemez előzött meg. Ezeken többnyire az útkeresés több fázisát ismerhettük meg (főleg a tagcserék miatt), mindamellett, hogy jó pár igazi közönségkedvenc került ki közülük. Az alap és a kezdetek óta biztos trió (Zsolesz, Robi, Bálesz) mellé tavaly érkezett meg Vöry helyére Tomi, Árpi melyére pedig Gabi. A nem éppen felhőtlen módon zajló tagcserék azonban utólag zenei szempontból nagyon pozitív irányba tolták el a csapatot. De ugye, mint tudjuk, semmi sincs véletlenül. A hangzatos Cube kapcsán a srácok azt ígérték, hogy egy jóval technikásabb, egyénibb, és ami a lényeg: egységesebb irányba mozdulnak el. Nem hazudtak. Meg is kértem őket, hogy pár mondatban, amolyan track-by-track elemzés keretein belül mutassák be az új anyagot. A leírás viszont olyannyira jól sikerült, hogy végül arra a megállapításra jutottam, hogy mindez a megértéshez közel nélkülözhetetlen, így a kritikában is helyet szorítottam neki, íme:

„A Cube egy hat oldalból álló kritika a saját korosztályunk keresztjeivel. A Hotel Fear egy videó játék képeivel festi le a mindennapokból fröcsögő agressziót és kegyetlenséget. Hiszen nem telik el nap úgy, hogy az ember valamilyen formában ne szembesüljön az emberi faj alapvető tulajdonságaival. Továbbhaladva a Digital Salvation rámutat a közösségi oldalak arctalanságára. Az emberek elhagyták a személyes kapcsolatokat, felállítanak maguk köré egy képekből és linkekből álló falat ami mögül tetszőleges arcot személyiséget tudnak mutatni a világ felé. A Cube a szövegeket mellőzve szimbolizálja az érzéketlenséget, hogy milyen könnyen sétálunk el akár az utcán egy probléma mellett, szépen szótlanul oda sem pillantva. A Dead Man’s Blood egy személyes tapasztalat története, amikor egy hozzám nagyon közel álló ember nem tartotta tiszteletben a magánéletemet. De elég általános gond, mennyire megváltoztak az emberi kapcsolatok, mennyire könnyen rúgnak fel barátságokat az emberek. Az EP vége felé érve két hangulatilag teljesen ellentétes szerzemény található. Az I.D.D.Q.D. egy magát istennek gondoló emberről szól, aki kiugrott az ablakon, hogy megbizonyosodjon valóban hallhatatlan. Mindenki halandó és mindenki a maga döntései által jut előbbre. A záró szám, Black Sheep Wall ennek folytatásaként röviden leszögezi, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa és mások hibáztatása helyett meg kell ragadni a gyeplőt és utat törni magunknak.”

Mint azt olvashatjuk a Cube kapcsán, egy igazi konceptanyaggal van dolgunk, ami nem csak Zsolesz kritikus hangvételű dalszövegeiben és hihetetlenül mizantróp hanghordozásában jelenik meg, hanem a dalok ezt felépítésükben is igyekszenek alátámasztani. Noha ilyen tekintetben még van mit csiszolni az összhatáson, de ami az egyes szerzemények kiforrottságát és kreatív faktorát illeti, érezhetően sokat fejlődtek a srácok, mindemellett hogy ugyanúgy megvan bennük az a régi íz, ami miatt többen megszerették őket, vagy épp magyar kedvencet avattak személyükben.

Nyitásként érkezik a Hotel Fear c. tétel (kiváló cím!), ami már egész biztosan ismerős lehet azok számára, akik rendszeresen figyelemmel kísérték a csapat Facebook-tevékenységét és az EP keverésével kapcsolatos hercehurcákat, hiszen az alábbi dalhoz a Dürer Kert kistermében már forgattak is egy videót a fiúk, mely előreláthatólag november 11-én kerül bemutatásra. Kíváncsian várom. A választás érthető, hiszen az EP egyik legjobb daláról van szó, a nótát végig kísérő riff pedig tagadhatatlanul olyan lett, ami előtt én is fejet hajtok. Az itt-ott feltűnő djent-vonalas témák pedig már előrevetítik az EP valóban legjobb dalát, a Digital Salvation c. tételt. Megmondom őszintén, ameddig nem hallottam ezt a dalt, egy kissé csalódott voltam, mert pont ez az a vonal, amire tőlük számítottam. Tagadhatatlan, hogy a gitáros Gábor az utóbbi fél évben Within The Ruins-diétán volt, és ez nagyon jót is tett neki. Egyértelmű, hogy az új daloknak ezen a vonalon kell továbbhaladniuk. Ebben láttok fantáziát, és ha a gyenge csordavokálokat és pár negatívumot képesek lesznek levetkőzni, akkor egy komolyabb kiadót is el tudok képzelni nekik. De hogy ne csak dagasszam a mellüket, rögtön rá is térnék a mindössze tizenhét (!) perces kiadvány hibáira. Az első és legfontosabb az a nemtörődömség, amit az énekfelvételek irányában tanúsítottak. Lehet mentegetőzni, de úgy gondolom, hogy ha egy zenekar túljut az utolsó nagylemez hangzásbéli problémáin, és összerak egy efféle, igen izmosan megszólaló szerzői kiadványt, akkor az a minimum, hogy mind az öt hangszer irányában tanúsítják az igényességet. Látom magam előtt, hogy a saját próbatermükben fáradtan, késő este egy dinamikus (kézi) mikrofonba, siettetve veszik fel az anyagot. Nagyon nagy hiba, és ebbe nem szabad beleesni, mert bár egy gitárközpontú muzsikáról van szó, mindez az összképet nagyon könnyen képes negatív irányba elmozdítani, hiába lennének ötletes ritmikai és/vagy hangszínbeli megoldások. Második: Még mindig pár tételben az a próbatermi hangulat köszön vissza, ami hosszú távon kissé fárasztó. Kezdjünk jammelni és majd kisül belőle valami. Úgy gondolom, hogy a legjobb témák a gitárosok fejéből otthon pattantak ki, és utána kerültek kidolgozásra, míg vannak dalok, melyek valóban a Csepel Művek szívében születtek (tipikus tapping nyitás), azonban ezek sokkal kevésbé állják meg a helyüket, és elsősorban a ‘Tate retrospektív íze köszön vissza bennük, holott a modern énjük megeszi ezt reggelire.

A Cube kellemes átkötés a Dead Man’s Blood c. dalhoz, mely szintén bővelkedik elismerésre méltó témákban és egész biztosan egy erős koncertdarab lesz, mely alaposan be tudja izzítani a közönséget. A Doom c. videojáték ihlette I.D.D.Q.D. szerintem az egyetlen űrkitöltő dal, mely nem igazán rendelkezik valódi egyéniséggel, és nemhogy felkapnám rá a fejem, hanem jobb esetben észre se veszem a jelenlétét, rosszabb esetben pedig a ’next’ gombra kattintok. Azonban a probléma orvoslására végett gyorsan segítségünkre siet az első közzétett dal, a Black Sheep Wall, melyben benne van minden, ami miatt a régisulis ‘Sharon Tate-et szerettük, és benne van minden, ami miatt az újkorszakos zenekart még jobban szeretni fogjuk.

A PRÓLOGUS

Mielőtt a részrehajlás vádja érne a csapat iránti elfogultságom kapcsán, amire valljuk be, lehetne okotok, (elvégre alakulásuk óta ismerem őket és számtalanszor láttam már őket élőben, azonban) a kritika megírása előtt tájékoztattam őket, hogy őszinteségi rohamom keretein belül ne számítsanak hamis fényezésre részemről, mire ők ugyanúgy engem kértek fel munkájuk értékelésére. Úgy gondolom, egy őszinte és a legneuralgikusabb kérdéseket sem mellőző kritikába foglaltam össze a The Sharon Tate jelenség mostani állapotát. Összefoglalva pedig a következőt tudom leírni: öt jó barát elkészítette ez idáig legjobb kiadványát, ami bár több apró hibában is szenved, mindezek a legtöbb felcsendülő téma és megoldás árnyékban nem feltétlen tűnnek fel. És amennyiben képesek lesznek ezeken túllépni, és változatlanul magas színvonalú élő teljesítménnyel mindezt alátámasztani, akkor már kezükben is van a nemzetközi siker. Mindehhez pedig már tényleg nem kell sok, csak egy kicsivel több odafigyelés a részletekre. Ha ez megvan, meglesz minden, amiről áhítoznak. A lehetőség és legfőképp a tehetség tényleg ott van a kezükben. Újra felteszem a kérdést: vajon élnek-e vele?

Hamarosan a srácokkal, a múltkorihoz hasonlóan újfent egy mini-interjút olvashattok a nuskull hasábjain, ahol nekik szegezzük majd a kérdést, hogy mégis miért húzódott el ennyire az EP megjelenése. Addig is a legfontosabb teendőtök nem más, mint, hogy ellátogassatok a The Sharon Tate facebook oldalára és egy lájkért cserébe (már, akinek ugye) meghallgassátok az új dalokat, azok közül is elsősorban a Digital Salvation címűt.