The Secret – Solve Et Coagula

Ugyanis a nemzetközi sajtó által is piedesztálra emelt Solve Et Coagula egyszerre örökíti át mindazon mizantróp és elidegenítő értékeket, amiket a Cursed feloszlása óta ilyen dózisban nem kaphattunk meg egyetlen zenekartól sem, ezáltal is teret biztosítva a lehető legszélesebb repertoárnak, aminek egyetlen összekötő ereje az, hogy minden zenei betét és váltás egy igen karakteres, sötét hangulatnak van alárendelve. Persze ennyivel vétek lenne leírni a The Secret arculatát: a hardcore-t a Converge-hez hasonlóan olasz feleink is többnyire hatásfokozó dalvázként alkalmazzák, riffjeik metalos jellege pedig a hangzás miatt épp annyira svédelt, amennyire thrash-es is: ez pedig épp azért válik megfoghatóvá már az első hallgatások során is, hiszen Kurt Ballou – aki mellesleg a Black Breath lemezét is keverte megannyi Trap Them, Disfear és Cursed album mellett, csak hogy témánál maradjunk – lényegében olyan hangzást biztosított az itt felsorakoztatott tizenkét dalnak, ami egy, az érzelmi igényeitől teljesen megfosztott és reménytelenül agresszív Converge kibontakozásának lehetne a melegágya. És szerencsére lett is, hiszen a black metal ridegsége, a drone doomba hajló elnyújtott és körkörös riffek, valamint a grindcore és hardcore határán mozgó féktelen pumpálások, amelyek átkötései és hipnotikus ismétlődései kiteljesítik a banda lényegi gonoszságát, kellőképp kiforrott és lezárt egységet alkotnak, hogy az embert a Solve Et Coagula hangvétele teljesen magával ragadhassa, és hiányérzete sem legyen (a) semmi után. Persze ahogy a közvetett minták (Converge, Entombed, Cursed, és mondjuk a Buried Inside a sludge-os betétek kapcsán) is sugallják, a The Secret által megteremtett atmoszféra tapinthatóan véges, mindazonáltal úgy gondolom, hogy a fekete valamennyi tónusa felvillantásra kerül ahhoz, hogy ennél többet ne is várjon az ember ettől az albumtól. Elvégre épp a műfajokon átívelő sokszínűség bizonyítja azt, hogy egyetlen, végtelenül nihilista és morózus hangulati tényező alárendeltségében minden sötétebb hangulatra fogékony zenei világot kellőképp ki lehet forgatni ahhoz, hogy a végeredmény épp annyira legyen meggyőző, amennyire hatásosan ijesztő is. Ehhez persze Justin Bartlett (Trap Them, Intronaut, Aura Noir) borítója és bookletje, valamint a hírhedt koncertteljesítmény is hozzájárult, ugyanis a zenekar többször is megsemmisítő csapást mért egyes színpadokra és olykor saját cuccaikra is, hogy a korábbi lemezek felvételei közé ékelt börtönbüntetésekről, drogfogyasztásokról, lelki traumákról, idegösszeomlásokról és tagcserékről ne is beszéljünk. Ilyen dalok, valamint ennyire fékevesztett gyűlölet tükrében ez persze nem is meglepő, hiszen a The Secret valóban kihozta saját hangzásából a legtöbbet: nemcsak zenéjére, hanem saját magára is letörhetetlen szarvakat aggatott, ennek jegyében pedig már csak az a kérdés nyerhet létjogosultságot, hogy innen mégis mi lehet a következő lépcsőfok.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=6nX-5alDQ14

Mert a Solve Et Coagula beteljesítette mindazt, amire a The Secret előző két nagylemeze is hivatott volt: eltörölni az összes lehetséges fényforrást (Luce), valamint méreggel telíteni minden korábban értékesnek hitt dolgot (Disintoxication). Ennek köszönhetően tavalyi albumán tényleg saját csúcsát alkothatta meg az olasz kvartett, amely épp annyira van tisztában saját korlátaival, amennyire azokat semmisnek is tekinti. Mert a The Secret (bár zenéjéből ez még nem feltétlenül következne) van annyira radikálisan távolságtartó, hogy mindennek tükrében egyedül arra kelljen figyelnie, hogy véletlenül se rettenjenek vissza attól az ösvénytől, amit ugyan már évek óta tapostak, de csak mostanra nyílhatott meg előttük igazán. És ha a bandából nem is feltétlenül lesz akkora kedvenc a még létező közvetett ihletések miatt, mint felmenőiből, attól még biztosak lehetünk benne, hogy a fenti műfajok szerelmeseinek sok kellemes pillanatot fog okozni a Solve Et Coagula.

7,5/10.