2012. április 18.
Tracklist:
1. Huge Hammers
2. Floods of Colour
3. DMP (FDP)
4. Anomolous Materials
5. Animal King
6. Circassian Beauties
7. Sections
8. Seagraves
9. Grind the Ocean
Nincs egyszerű dolga mostanság azoknak a friss, elismerésre vágyó zenekaroknak, akik a megfoghatatlan nevű „progresszív”, esetleg technikás, djentes vonalat kívánják tovább erősíteni szerény személyeikkel. Ezek a stílusirányzatok rendkívül gyors fejlődésen mentek keresztül az elmúlt évek során. A hangzásvilág, az összetettség, az élő koncertek során nyújtott teljesítmény és megszámlálhatatlan más dolog ölt egyre kiforrottabb, letisztultabb formát. Ilyen körülmények között nincs arra lehetőség, sőt már igény se, hogy egy kiforratlan, kísérletező albummal robbanjon be valaki a köztudatba, egyedül az újdonság varázsára alapozva. Az újdonság varázsa pedig már tovaszállt; senki sem lepődik meg azon, ha egy sátáni dörej után tiszta ének hallatszik, amit egy jazzes rész visz át az újabb darálóba. Nehéz dolog új ötleteket, sémákat kitalálni – e mellé az sem árt, hogy hallgatható is legyen -, így a The Safety Fire tagjai nagy fába vágták azt a bizonyos fejszét, amikor úgy gondolták nekik igenis van helyük és létjogosultságuk ezen a színtéren.
Valamikor 2009-ben jelent meg egy ígéretes EP, Sections címen, egy akkor még viszonylag ismeretlen névvel a borítón. Egy újabb progresszív banda körvonalai rajzolódtak ki a vizuálisabb hallgatók körében, érdekes váltásokkal, ötletes riffekkel, jól megjegyezhető dallamokkal, és különleges megoldásokkal az ének terén – tehát mindennel, ami kell egy ilyen stílusú zenéhez. Ha mást nem is, egy elismerő fejbólintást biztosan megért, akik pedig többször is ráböktek a play gombra minden bizonnyal felírták valós, vagy képzeletbeli noteszükbe a The Safety Fire nevét. Azóta sok víz lefolyt a Dunán – és egyéb folyókon is -, bandák sokasága emelkedett fel, majd hanyatlott vissza az elfeledés tengerébe – a teljes albumra meg csak várhatott sokáig a türelmes hallgató. Az EP sikere, és az azóta tartó folyamatos koncertezés során nyújtott teljesítmény egyre csak növelte az elvárásokat, ugyanis nagyon jó dolognak tűnt az, amit a színpadon műveltek. Egészen pontatlanul alig 3 évet kellett kibírnia annak, aki a bemutatkozó nagylemezre áhítozott, most pedig elérkezett a pillanat, amikor kideríthetjük: érdemes volt-e várakozni.
A borító, és az azon lévő, croissant formájú hal mögött pihen a korong rajta a 9 szerzeménnyel, amelyek összesítve közel 48 percnyi szórakozást garantálnak. A hosszal így semmi gond nem lehet, egy ilyen lemeznél kárpótol a változatosság, gondolhatja az ember, és most meg is nyugodhat, mert igaza van. Nincsenek igazán töltelék számok, két kisebb terjedelműt leszámítva a maradék anyag nagy, jól átgondolt részeket képez, komplex témákkal. A technikásság mellett figyeltek arra, hogy maradandó tételeket írjanak, ritkán van egy-egy szerzeményen belül üres tekerés átvezetésként két jobban sikerült riff között. A hangzás magasabb a megszokottnál, nincsenek a 8. húrt szégyenkezésre kényszerítő, lehangolt gitárok, és ezt inkább pozitívumként hozhatjuk fel – rengeteg banda a mély zörejekkel próbál extázist kiváltani, de ez többször fullad unalmas, hatásvadász dologba, mint tényleg élvezetes zenébe. Talán olykor a tiszta gitárok hangszíne nem egészen erőteljes, az ének pedig nem egyszer okoz meglepetéseket – hogy ez kellemes vagy kellemetlen, azt nehéz kőbe vésni, az interneten persze sokan zúgolódnak miatta, de az elsődleges tapasztalatot saját magunknak kell megszereznünk. Az egész zenekarra nagy hatással lehetett a Between the Buried and Me, a Periphery és még egy rakat kortárs banda, mind a hangszerek, mind az ének stílusát tekintve. Olykor egyes részek a Tesseractra hajaznak, volt, amikor azt hittem, Spencer Sotelo énekel, máskor pedig előtérbe került egy-egy djentes lüktetéssel felvértezett szakasz. Szerencsére jól adagolták a különféle inspirációk mellé saját magukat is, kialakítva így egy egységes atmoszférát, ami végigkíséri az egész albumot. Az első szám, a Huge Hammers egy igen erős nyitánynak tudható be, mindent megmutat, amit a The Safety Fire legénysége nyújtani tud. Ezt vélhetően a kiadó is így gondolhatta, mert gyorsan egy videóval és egy kislemezzel is megtámogatták a szerzeményt. A korongon torzított, dallamos riffek csapnak át elszállós részekbe, többszöri tempóváltás kíséretében, itt-ott lelassul, majd felgyorsul az egész. Nem is elemezném ki egyenként a számokat, hiszen mindbe megannyi téma szorult, hogy többet mond minden szónál, ha meghallgatjuk őket. Azért meg kell említeni, hogy a záró, címadó Grind The Ocean hasonlóan erőteljes, mint a nyitány, egyre fokozódó hangulattal, és egy jól sikerült gitárszólóval a vége felé.
A fentiek alapján úgy tűnhet, egy hibátlans lemezzel van dolgunk, jöhet a következő, köszönjük; de mégsem. Összességében ugyan elmondható, hogy nem okozott csalódást, de mégis hiányzik valami. A fent említett zenekarokra néhol kísértetiesen hasonlító részecskékből felépített korong nem hoz igazán újat, a bejáratott ötleteket alkalmazza, amiket már itt-ott korábban is hallhattunk. Szerencsére általában korrekt megszólalásával és egységével képes feledtetni ezeket a gondolatainkat. Ha így folytatják, a színtér üde színfoltjává válhatnak (hogy ezt mások is így gondolják nem vitás; vegyük csak az őszi Between The Buried And Me koncerteket, ahol a múzsákkal együtt turnézhatnak, így Budapesten is fellépnek majd), de legközelebb ez az iparos munka mentalitás már nem biztos, hogy elég lesz egy ilyen pontszámhoz. Biztosra veszem, hallunk még felőlük a közeljövőben, és képesek lesznek bebizonyítani: nem hiába előlegeztem meg a bizalmam – és más sem.
7.5/10
