The Room Colored Charlatan – Primitives

Az indianai The Room Colored Charlatan gárdája tökéletes példája a fentebb felvázolt folyamat középső stádiumának: egy tehetséges zenészekből álló, fiatal csapat, akik a legjobbaktól igyekeznek meríteni. A Between Mirrors: The Quantum Immortality címet kapott bemutatkozó korongjuk már előrevetítette az alapokat: deathcore elemekre építkező, progresszivitással próbálkozó tételeket tartalmazott, melyek között ugyan akadtak kellemes alkotások, összességében nem mutatottak túl egy középszerű lemez tartalmánál. A folytatás megírásához és elkészítéséhez alig több mint két év kellett, de vajon ennyi idő alatt sikerült-e kijelölniük azt az irányt, amelyet követve maguk mögött tudhatják a stílussal küszködő megannyi zenekart? A Primitives egy összeszedett, jól képzett csapatról árulkodik, azonban a választott ösvény túl sok helyen összefonódott a kedvenceik által követett utakkal. Egy picit részletesebben:

 Ami jó: A Primitives rendkívül sokrétű, sikerült belezsúfolniuk az elmúlt évek progresszív csapatainak legjobb pillanatait. Az alapokat tagadhatatlanul a The Contortionist első korongja jelentette: mind a hangzás, mind az alkalmazott megoldások tekintetében, emiatt az Exoplanet-éra kedvelői mindenképpen adjanak neki egy esélyt. De akadnak itt még átvezetések a Between The Buried And Me stílusában, néhol egy kissé jobban elkanyarodnak a gyors breakdownok világába, máshol pedig a Northlane tavalyi lemezén megismert, dallamosabb, refrénszerű vonal erősödik meg. Már maga a hatások felfedezése és beazonosítása egy érdekes élményt biztosít. Azonban arról szó sincs, hogy ezeket rosszul illesztették volna egymáshoz, vagy túlságosan is unalmas lenne a végeredmény. Rendkívüli kohézió és egységes kép fogadja a hallgatókat; a nyolc tétel teli van izgalmas és hangulatos témákkal. Mindennel találkozhatunk, ami mára alapvető kelléknek számít a progresszív zenék palettáján. A zárás erősítéseként még a Tesseract-ból – illetve csaknem végtelen számú zenekarból ismerős – Daniel Tompkinst is sikerült megnyerniük. A kiemelkedő erényei közé mindenképpen felírható a tényleges progresszív megközelítés, a kellemes dalszövegek, illetve az ötletes szintetizátortémák gyakori alkalmazása.

Ami kevésbé: A legegyszerűbb, illetve a legkézenfekvőbb dolog természetesen a lemez eredetiségét vitató gondolatok megfogalmazása. Minden egyes tételben visszaköszön ránk egy tucatnyi, az elmúlt években már többször hallott megoldás; egyes riffek pontosan úgy szólalnak meg, ahogy azt mondjuk a már említett The Contortionist első korongján megszokhattuk; de a vokál stílusa és felkerült témák is megmaradnak a biztonságos, százak által kitaposott ösvényen. Akadnak megdöbbentően ismerős momentumok, ahol már-már előre halljuk a folytatást, mert mintha tényleg ismernénk is azt. A The Room Colored Charlatan csapata jelenleg az eredeti ötletek és az unalmas standardok közötti szűk, szürke sávon tanyázik; teljes mértékben az adott hallgatón fog múlni, mennyire tolerálja ezt a szintű eredetiséget. Könnyen meg lehet találni a nekünk tetsző, szerethető megoldásokat – és ezek között a kölcsönkért témák között azért akadnak igen ötletes darabok is –, ugyanakkor teljesen érthető, ha valaki ennél azért valamivel többet vár egy ilyen szintű korongtól.

Az értékelés tehát nem egyszerű. Egészen biztosan maximálishoz közeli pontszámot kapott volna, ha nem léteznének a korábban említett zenekarok; azonban nagyon is léteznek, és az itt hallott tételekhez a kelleténél egy picivel többet is hozzáraktak, eltolva maguktól a tömegből való kiemelkedés lehetőségét. Ettől függetlenül jól sikerült darab, a vele ápolt kapcsolatunk könnyen hosszú távú barátsággá nemesülhet az első hallgatásokat követően. A The Room Colored Charlatan útkeresése még nem ért véget, erre a lemezre inkább egyfajta mérföldkőként érdemes gondolni. Ha egyszer sikerül célba érniük, a hallottak alapján mi járunk majd a legjobban. 7/10