The Provenance – Red Flags

A The Provenance zenéjéhez fogható erővel aligha találkoztam a tavalyi év lemezfelhozatalában, bár csak néhány hete van lehetőségem ismerkedni a koronggal. Az 1995-ben alakult svéd ötösfogat eleinte – a kiadói promócióra hagyatkozva, a jelen korongot megelőző három albummal nem volt lehetőségem találkozni – death metal hatásokban gazdag, ugyanakkor folklórból és progresszív motívumokból merítkező sötét metalt játszott, azonban a Red Flags szöges ellentétben áll a fenti kijelentéssel. Szerencsére.

A kiadványnak – sőt, a zenekarnak is – megvan a saját hangulata, ami középponti szerepet tölt be a lemez értékelését tekintve. Keserédesen felkavaró motívumok adnak egymásnak találkozót a 10 dalt tartalmazó, 47 perces albumon, amelynek legfőbb jellemzője az aura; amire már az első hangoknál ráhangolódsz, ha szeretnél, ha nem. Nem rajongom túlzottan a női énekesnőket felvonultató zenekarokért (ez nem hímsovinozmus kérdése), de Emma Hellström hangjába az ember azonnal beleszeret.

Már a nyitó At The Barricades magában hordozza, s egyben előrevetíti azt, amivel találkozhatunk a Red Flags keretein belül: ez a legpörgősebb tétel a korongon, szinte már-már dögösnek is lehetne nevezni vastag középtempói miatt, azonban a felkavaró gitártépések, a mélyrehangolt, dühös és felkavaró, sodró aurájú gitártémák elnyomják ezt, s felkorbácsolják Benned a kedélyt, hogy egyesülj a zenéből áradó erővel. A verzék lágy pengetése képes ellensúlyban tartani ezt az energiát, és Emma keserédes, kiábrándult dallamai is tökéletes egységet alkotnak a dal közepén hallható, szinte post-metalos elszállással; ez a párosítás kissé hipnotikus hatást eredményez, ami még többször visszaköszön a lemezen. Talán ez az album legjobb dala, de ez elhamarkodott kijelentés lenne.

A Crash Course hasonló hangnemben íródott, azonban a verzékbe bekapcsolódik a gitáros Tobias Martinsson is (a későbbiek során szinte minden dalban hallatja hangját); ebben a tételben sokkal nyíltabban érvényesülnek a doomos áthajlások – ezáltal a dal is lassabb tempókra épül -, valamint egy csipetnyi gothic-szintitémával is, de ugyanaz a mocskos hangzás és keserédes aura dominál itt is, mint az előbb. A Thanks To You viharként szabadul a hallójárataidra, precíz dobtémák és megrázó, változatos gitárjáték párosul egy kompozícióvá, amit kiegészít egy halk hegedű-sampler is; ebben a dalban a Katatonia neve is felmerül mint hatás, a refrénben azonban Emma ismét szabaddá engedi hangját. A tétel kicsit leül a végére a depresszív árnyalatok térhódítása miatt is, de nem hagy lankadni még így sem, hiszen az ezt követő Second & Last But Not Always egyenes folytatásként érkezik. Nem csodálom, hogy erre a dalra készült klip (valamint kislemez) is, az egyik legkönnyedebb témákat felvonultató tétel tökéletesen helytáll a promotálásban is, itt legjobban a The Gathering hatása érvényesül; Emma hangja egy kicsit hasonlít is Anneke angyali hangszínére, de a svéd lány hangszíne erőteljesebb, intenzívebb dallamokat produkál kevesebb finomsággal, mint holland kortársa.

A Revelling Masses agyas témákkal indít, ebben a dalban domináns szerephez jut a szintetizátori aláfestés (újfent Katatoniára emlékeztető megoldásokkal); mind a sötét tónusú riffekben, mind a drámai dallamokat felvonultató, szándékosan késleltetett refrénben. A lágy, újfent wave-es verzékben egyszerre halljuk Emma mind mélyebb, mind magasabb hangszínét, ami – habár elcsépelt sémaként hat – ötletes húzás volt. A Leave-Takings egyenes következménye az előző dalnak, azonban itt ismét kimértebb, morózusabb koncepcióval akadunk szemben. Tobias éneke alapvetően jó, tisztában van saját korlátaival és hozza is a kötelezőt; azonban dallamai nem elég emlékezetesek, ez a feladat Emmára hárul, aki egyébként is 120%-kal teljesít. Itt is a depressízv tónus szüli a refrén komorságát, azonban az eddig érvényes egyensúly egy kissé megszakad, ezáltal a tétel sem ragad meg annyira a tudatodban, mint az ezt megelőző dalok.

A The Cost változatosabb mint az utóbbi két tétel, elektromos zajokkal, lebegős hangulatot árasztó verzékkel felvértezve, de a refrén kissé erőtlennek bizonyul; hangsúlyozom, az aura állandó a korong minden egyes tételén, így a kellő hatás is megvan, de épúgy előfordulnak erősebb tételek, mint gyengébbek. A Deadened a lemez legkiegyensúlyozottabb borulása, itt nem tolódik el az aura kontra depresszív hangvétel egyensúlya egyik irányba sem, és ez teszi az album legmegrázóbb szerzeményévé a többnyire lassú, folyamatosan kavargó elszállásokból építkező dalt. A One Warning egy dobcentrikus tétel, nincsen panaszom Joel Lindell játékára (mellesleg ő felel a dalszövegekért is), izgalmasan, ugyanakkor többnyire sematikusan játszik; nincs meg az önálló arculata, de amit produkál, az kellő izgalommal szolgál a zenei összkép szemszögéből. Itt újra dinamikus refrénnel találkozhatunk, mint a korong első felében. A záró Settle Soon tökéletes befejezés, ötletes és kellőképp hangulatos témákat felvonultatva, egy zseniális refrénnel társítva. Ezután az At The Barricades jön, mert az embernek nincs szíve mást hallgatni ezután, annyira beszippantotta a lemez légköre…

A The Provenance negyedik albuma megérdemelte, hogy a Peaceville zászlaja alatt jelenhessen meg, a következő lépcsőfok pedig egy turné lehetne a Madder Mortem társaságában, egy budapesti dátummal. Nem állítom, hogy az album tökéletes, hiszen hibák bukkannak fel a korong második felében, főleg a depressziv részek túlsúlyából adódóan; ettől függetlenül nekem a tavalyi év egyik legkellemesebb csalódása volt ez a svéd zenekar, érdemes lesz rájuk odafigyelni a közeljövőben. A kvintettnél még inkább a hangulat a legfontosabb összetevő, de képesek ütős dalokat írni, és nagy reményeket fűzök még hozzájuk. A mai világban tudom, hogy túltermelés van a csajos bandák háztájékán, de a The Provenance zenéje már most érték.

10/8.5