The Ocean – Precambrian

A tavalyi évben el lettek kényeztetve a koncepciózus lemezek hívei, elég, ha csak az elementáris Thrice-t, a futurisztikus sci-fi sorozatának újabb epizódját a hetvenes évek zenei világába ágyazó Coheed And Cambria-t, vagy a The Receiving End Of Sirens ex-énekes Casey Crescenzo által életre hívott The Dear Hunter nagyívű, hat részes eposzának második nekifutását említem (és persze King Diamond-ot, hehe). Mindegyik felsorolt formáció más aspektusból, egyéni módon közelítette meg a koncepció alapjául választott ötletet, nemcsak a nyers elképzeléseket, hanem a megvalósítást tekintve is, és a saját, egyéni ízzel rendelkező produktumra való törekvés mellett a végeredmény grandiózus mivolta okán is passzol eme névsorba a berlini The Ocean a Precambriannal – mely jelző nem csak a terjedelem, de a minőség területére is értendő.

A 2000-ben alakult, egy Volkswagenbe be sem férő létszámmal büszkélkedő német kollektíva az ötödik nagylemezén gondolt egy merészet, s beleásta magát a földtörténet régmúltjába, hogy egy monumentális anyag képében egészen a kambrium, a jégkorszak beköszöntéig bemutassa az idők kezdetétől mind bonyolultabbá, kifinomultabbá váló biológiai, élettani, földrajzi változásokat, folyamatokat. Ezzel párhuzamosan, azaz a koncepciónak megfelelően formálódnak a címeikben egy-egy földtörténeti korszakot jelölő és feldolgozó dalok is, melyek az album vége felé közeledve egyre cizelláltabb, árnyaltabb lenyomatait nyújtják az akkor lezajlott eseményeknek, ekvivalensen azzal, ahogy az élet mind magasabb szintű kifejlődése végbement. Így a – két egységre bontva, egy kis-, és egy nagylemez kombóval megjelent – CD első fele, a Hadean / Archaean kislemez még határozottan morózusabb, durvább muzsikát rejt öt dalával; melyekben a Mastodon, és a korai Neurosis zaklatott brutalitása, hatása is érezhető a néhol erőteljesebb sludge jelenlét mellett. Mindazonáltal nem jelenthető ki, hogy az ekkor uralkodó őskáosszal összhangban a zene is széteső képet mutat, mert már a nyitó, a bolygóanyag-összetömörülés idejét reprezentáló Hadeanban is szinte kézzelfogható a magasabb (Isteni) tervszerűség jelenléte, mégpedig a Meshuggah nevével párhuzamba állítható ritmikus, mechanikus és megtervezett riff-struktúrák képében. Ezek a rövidebb, direktebb dalok sem kifogásolhatók, ám az igazán izgalmas dolgok még csak eztán következnek.

A gyönyörűen kivitelezett (Dávid kollégám elismerő véleményével abszolút egyetértek, zseniális) booklet lapjain illusztrált ősi élőlények, medúzák, egysejtűek ábráin továbblapozva újabb titkok várnak ránk az eonok hideg közönye mögött elrejtőzve, kilenc részfejezetre taglalva, merüljünk is el bennük rögvest!
A Siderian szaxofonhangjaival veszi kezdetét egy összetettebb, zeneibb utazás a proterozoikum korába, melynek kezdetén még pusztán a sekély tengerekben és az iszapban élő baktériumok uralkodtak. Ennek megfelelően a később következő felvonásokhoz képest kevésbé sűrűn hangszerelt, elmélázó, finomabb ütőhangszerekkel színesített nyitányt tisztelhetünk képében. A Ryachiannal sem gyorsul fel eleinte az események menete, ám a kéz a kézben haladó durvább, és tiszta énekdallamokat már gazdagon díszíti a népes vendégsereg metal közegben kevésbé megszokottnak számító instrumentumainak közbelépése. Még elektronikus samplereket is kapunk ebben a hosszan építkező, változatos kompozícióban, melynek zongorás, vonósokkal dúsított közjátéka nagyon hangulatos; s az egész dal határozottan kevésbé barátságtalan, ám zeneisége dacára is nehezebben befogadható, mint a kislemez ötös dalcsokra. Ám azért nem kell aggódni, a riffeket tekintve korai Cult Of Luna-hoz hasonlítható zárás helyrebillenti a mérleg nyelvét a súly terén is.
A viszonylag rövidebb Orosirian is tartalmaz lágyabb részeket a helyenként megjelenő, s az összképbe szervesen illeszkedő vonós hangszerek képében, természetesen a sludge riffek, valamint a durva hörgés, és a Mastodon-ízű masszív témázások közepette, azonban a Statherian még határozottabban támaszkodik a hegedű, a tamburin és a cselló által nyújtott extra lehetőségekre. Ez a dal egy szépen építkező lassabb, komor átvezetés, játékosan csilingelő hangokkal, s némi narratív szövegeléssel az elején, azonban a crescendo felé közeledve felkavaró iramban fokozódik; s zárásából drámaian bontakozik ki a lágy, hangulatteremtő pengetéssel induló, szintén megfontoltan terebélyesedő, ám gigászi, megállíthatatlan zúzásba torkolló Calymnian. E dalban is megfigyelhetőek a post-metal stílusjegyként felfogható dinamikai váltakozások a kimért és apokaliptikus durva őrlések, s a hosszan építkező dallamos részek közt, ennél fogva e szerzemény is igencsak mozgalmas és változatos; remekül megkomponált szerkezetével még mindig fenn bírja tartani az érdeklődést. Hogy mennyire nem tört bele a nagyszabású terv megvalósításába, megzenésítésébe a német fiatalok bicskája, az a következő Ectasian klasszikus zenei nyitányán túlmenően a – csakis a tektonikus lemezek mozgásával lefesthető – fenyegető, csontropogtató áporodott doom-szagú riffek kibontakozásában is megfigyelhető. Ez a végére szolid középtempóig gyorsuló innovatív tétel az egyik leghangulatosabb a monumentális, és nem egyhamar, vagy könnyen befogadható mű egészét tekintve, mint ahogy a Stenian nagyobb dózisú tiszta énekbetéteiben, s dúsan hangszerelt bánatos indulásában sem fog kivetnivalót találni az, akinek az eddig hallottak elnyerték tetszését. A Tonian lábdobra igazított durva riffjei esetén még akár a metalcore fanok szeme is felcsillanhat, bár a dal természetesen messze túlmutat ezen a skatulyán, szintén igényes és szép darab, a Cryogenian pedig legnagyobbrészt zongorára és hegedűre épülő méltó zárása annak a nem mindennapi élménynek, amit a Precambrian nyújt.

Azt, hogy a The Ocean legénysége figyelemreméltó művet tett le az asztalra, a népes és nívós vendégsereg közreműködése is alátámasztja, hisz olyanok adták áldásukat az alkotásra (csak a példa kedvéért), mint a vokális teendőkből a részét kivevő Nate Newton, Dwid Hellion (Integrity), vagy Caleb Scofield (Cave In). A Precambriant lehetetlen pár szóban elintézni, nagyon tömény, és sokrétű hallgatnivaló, nehéz befogadni, ám idővel megtéríti a ráfordított energiát. A májusi koncert pedig kötelező lesz, csak a szimpla, könnyen megjegyezhető számcímek emlékezetből való felidézésekor szívhatjuk majd a fogunkat.

9 / 10

Official // MySpace