The Ocean – Precambrian

A magát „ambient soundtrack doomrock”-nak tituláló, berlini illetőségű The Ocean (vagy az etikett kedvéért The Ocean Collective) 2000-től keltezhető fennállása óta nem ismert kompromisszumokat sem a zenei önmegvalósítás, sem a vizuális megoldások terén: nem is véletlen, hogy a dojcse Metal Hammer már a debütáló kiadvány, a Fogdiver idején a fritzek új reménységének jelentette be az alapjáraton nyolc főre rúgó kis cserkészcsapatot. Azonban a kitartó munka, és a páratlan zenei fejlődés meghozta gyümölcsét, hiszen a Cult Of Luna mellett Európa mondhatni másik vezető post metal fejedelme immáron megalkotta legsúlyosabb, legmonumentálisabb kiadványát, mely feladta a leckét nemcsak a műfajnak, hanem átfogóan mindenkinek, akinek még bármely kivetnivalója is van a zenekarral szemben.

Azonban meg kell hagyni, hogy a zenei érés folyamata korántsem minősül lineárisnak, hiszen a zenekar legutóbbi nagylemeze, az Aeolian egy sűrű, és kifejezetten morózus sludge/hardcore bomba volt, amely az illusztris vendéglista mellett is (Breach, Converge, Coalesce stb. tagokkal) egy nehezen hallgatható, és baromi rétegzett kiadványt foglal magában; azonban már itt is kiteljesedni látszott a mindennemű igényesség, hiszen a penge hangzás, (Magnus Lindberg – Cult Of Luna), valamint a komplex nótacsokor mellé igényes, és páratlan külcsín (Martin Kvamme – Mike Patton elsőszámú designere) is dukált. Így aki 2005-ben ismerte meg a zenekart, az most nagyot fog nézni, hiszen a srácok mondhatni visszazökkentek a kitágított értelmű, magas szinten űzött zeneiség színterére, ezáltal megalkotva a 2007-es év egyik legjelentősebb (sokak által még mindig post metal-dobozkába helyezett) kiadványát.

Akkor azt hiszem, kezdjük egy kis földrajzzal a kiadvány átláthatósága miatt: az eredetileg két lemezes (azért hangsúlyozom ki, hiszen a promóciós példányom csak a második lemezt tartalmazza) konceptalbum feldolgozza a planétánkon végbement biológiai-, és földrajzi fejlődéseket, felkarolva ezáltal több, mint 4500 év folyamatát, egészen a Jégkorszak beköszönéséig; tehát a Kambrium, az Óidő legelső szakaszának kezdetéig, ami 590 millió évvel ezelőttre tehető. A koncepció tekintetében minden egyes szerzemény egy-egy kortörténeti időszakot foglal magában, kezdve a Hadaikumtól – a két lemez közül ez a folyamat az első korongon kezd kibontakozni, hiszen annak öt dala az Archaikumig tart, és sajnálatos módon ennek zenei vonzatairól nem tudok nyilatkozni, bár ha belegondolunk, hogy minden ekkor vette kezdetét, talán a leglogikusabb vonatkoztatás egy keménykötésű zeneiségget vetítene elénk, érzékeltetve a „minden kezdet nehéz” problémakör jelenlétét.

Fenti elméletemet az igényes, és gyönyörű booklet is igazolja, hiszen az első kiadvány nótáiban az Aeolianon is vendégeskedő énekesek, zenészek nevei köszönnek vissza (a második lemezen 24 zenész neve van megemlítve!); mindenesetre ha már a külcsínhez érkeztünk, meg kell hogy mondjam: véleményem szerint a Precambrian a XXI. század legigényesebb bookletével jelenik meg – ehhez hozzájárul a promóciós papíron szereplő üzenet is, miszerint a banda szeretne túllépni a MySpace-zenekarok által misztifikált digitális világon, ahol ma már a zene nem érték, hanem pusztán adat. A különleges lapra nyomott képsorok, és különféle idézetek mind-mind sajátos aurát teremtenek a Precambriannak, hogy az iniciáléval fémjelzett dalszövegekről ne is beszéljünk.

A Proterozoic címre keresztelt második lemeznek két hatalmas erénye van, melyek ok-okozati viszonyban állnak a szerzemények jelentésmagjával is, s amelyek időtlen értékké avanzsálják a lemezt: ez a lineárisan felépített, dalok közötti koncenpcióban, valamint azok hangszerelésében nyilvánul meg. Hiszen amilyen sokszínűvé vált az évek során az életformák kialakulása-, és fejlődése, ugyanolyan folyamat megy végbe a különféle hangszerelések-, és zenei megoldások tekintetében, gondolok itt akár a jazzben fogant témacsokrokra, akár a komolyzenei, elsősorban vonósokra épülő betétekre. A kilenc szerzeményt felkaroló dalcsokor egy állandóan kavargó folyamatot vetít elénk, melyben nincs megállás vagy stagnálás, hiszen az örökös mozgás irányítja annak minden egyes momentumát. Az akár introként is felfogható Siderian kellemes gitártémája-, valamint jazzes harmóniái a Rhyacian képében teljesednek ki, mely amellett, hogy egy felkavaró témafűzért állít a középpontba, még kifejezetten emlékezetes, és izgalmas is.

A fenti kompozíciók izgalmát viszi tovább az Orosirian, melyben a Neurosis-szerű énekdallamokon túlmenően felcsillan egy csöppnyi Mastodon-hatású, sludge témázgatás is. A Statherian egy lágyabb intermezzo, mely a korábban létjogosultságot nyerő feszültséget kívánja ellensúlyozni komolyzenei megoldásokkal, és ambientes csilingelésekkel egyetemben. Rideg, már-már a black metallal rokoni zordság nyilvánul meg a Calymnian nyitó gitártémáiban, mely amellett, hogy hátborzongató hatást kelt, még sludge-ban fogant vaskos középtempóival épp annyira vetíti előre a dalcsokor fortyogását, mint amennyire visszautal nemcsak a lemez-, hanem a zenekar múltjára is. Az energiában teljes, epikus szerzeményt kellemes, ám keserédes zongoradallam követi vonós aláfestésekkel egyetemben. Az Ectasian fő motívuma a későbbiekben erre fog épülni, hiszen az előbb említett klasszikus vonatkozások frigyét figyelhetjük a doomos, és gonosz témahalmozásokkal. A Stenian amellett, hogy iskolapéldája lehetne a post metal témacsokrok kibontakozásának, még tökéletesen be is illeszkedik a kompozíciók váltakozásába, melyben mostmár helyet kapnak az Ectasianból ismerős, keserédes klasszikus témák is, hogy a hipnotikus énekdallamokról ne is beszéljünk. Páratlan komolyzenei elegancia, és matekos tördelések jellemzőek epizódként a Tonian egyes pillanataira, melyek amellett, hogy kissé megbontják a linearitást, egyben színezik is az összhatást. És ha a Tonian már előrevetíti a változatosság kiteljesedését, azt a Cryogenian baljós zongora-, és vonós témái egyben lefojtják, hiszen a folytonosan leszűkülő hangszínek kavalkádja itt már annyira minimálisnak vehető az előzmények fényében, hogy az méltóképp jelent egyet a Jégkorszak tragédiájával.

Egy szó mint száz: a The Ocean nemcsak beváltotta a hozzá fűződő ígéreteket, hanem olyan magas szintre emelték mind igényesség, mind kreativitás szempontjából a metal színtér kísérletezősebb ágazatainak összességét, amelyet nehéz lesz megdönteni. A maga nemében tökéletes lemez a Precambrian, mely megérdemli a figyelmet, és a tiszteletteljes bánásmódot.

Külcsín és Design: 10/10.
Hangzás: 10/9. (erőteljes, de nem kiforrottan karakteres)
Teljesítmény: 10/10.
Dalszövegek: 10/9. (koncepcióhoz hűek)

10/9,5.