The Ocean – Heliocentric

Akárhonnan is nézem, a német The Ocean három évvel ezelőtti nagylemeze, a lényegében kétlemezes Precambrian nemcsak a zenekar, hanem talán az egész európai post-metal színtér csúcsalkotása volt, széles látókör tekintetében legalábbis bizonyosan. Grandiózussága, monumentális és érzelmi-értelmi sokrétűsége, valamint vizuális megvalósítása a mai napig maga mögé utasít minden hasonló produkciót, amit a kiadást követő közel 400 koncert, valamint az egyre gyarapodó rajongótábor is megerősít. Épp ezért voltak magasak az elvárások az időközben saját főhadiszállásáról, a stúdióként és próbateremként is funkcionáló Oceanlandből elüldözött, és két tagcserén átesett zenekarral szemben, akik új, két lemezre bontott koncepciójukban a keresztény vallás ellen kívánnak felszólalni.

Ennek első felvonása, a Heliocentric címéből adódóan is a Nap-központú világnézetre alapozva kívánja felépíteni érvelési rendszerét, ám már itt is elnagyolt, félinformációkból építkező koncepcióval találkozunk, amely kiábrándítóan hat az eddigi precizitás tükrében. S ugyan való igaz, hogy az egyház (főként a középkori, állammal szembeni kétpólusú, ám egymásra utalt berendezkedésben) több szempontból is támadható, sőt manapság minden korábbinál jobban sebezhető, ám a kiragadott szemelvények laza láncolatú összeragadása erősen homályos, túlzó és aránytalan. Ez főleg abban mutatkozik meg, hogy a Genezis égbolt-teremtését már Káin fiának, a napkultusszal jogosan összehozott Hénokhnak bírálata követi, ami azért is különös, mert a zsidó irodalomban nagy tiszteletnek örvendő tekercs fennmaradt fragmentumai több évszázadnyi, több nyelvre bejegyzett apokaliptikus víziót hordoznak magukban – tehát a kanonizálástól függetlenül is erősen vitatható a bibliai szemelvény kiemelésének hitelessége. Ezt hirtelen a XV. század követi, holott az eltelt intervallumban már kialakult az egyház jogi berendezkedése, valamint bibliai alapon (egész pontosan Máté evangéliumának két Péter-versének köszönhetően) realizálódott a pápa hatásköre, állam fölötti helye is. Kopernikuszt és Galileit a században maradva a humanista gondolkodó, Giordano Bruno követi, ahonnan szintén egy hatalmasat ugrunk Rimbaud zaklatott szimbolizmusába, amit XIX. századi újradefiniálások folytatnak Nietzsche és Darwin jóvoltából, míg a sort napjaink egyik legnagyobb gondolkodója, Dawkins biológiai alapú evolúció-elmélete zárja. És kétségtelen, hogy a névsor valóban impozáns, ám ez következetes koncepcióként erősen hiányos és felületes, mert a lemezből fakadó támadás maga után vonja a zenekar szubjektumának lenyomatát is, holott ennél azért higgadtabb, érettebb gondolkodású embereknek ismerhettük meg Robinékat.

Zeneileg pedig azt kell mondanom, hogy a The Ocean elkészítette eddigi leginkább letisztult, legkönnyebben emészthető és bizonyos szempontból teljesen definitív nagylemezét. Definitív, hiszen az eddig megismert zenei eszközök szinte teljes hiánytalanságban bukkannak fel az új anyagon is – ám a komolyzenei aláfestések és intermezzók; a neoprog színezetű, gyönyörködtető kitartások; valamint a hangsúlyos sludge eresztések arányrendszere teljesen új irányba tolódott el az új énekes, Loic Rosetti kissé keserédes, kissé távolságtartó orgánumának köszönhetően.

Hangvételét tekintve a támadó színezetű dalszövegekhez paradox módon gyönyörködtető, néhol tán kissé negédes hangulatfestő elemekkel telített zenei alapok dukálnak, melyek csak helyenként hajlandók valamilyen progressziót, tán átalakulást sejtetni. És lényegében pont ez a kiadvány legnagyobb hibája is: a gyönyörködtetés oly mértékben rendelte alá a tényleges feszültséget, a felszabadító katarzist, valamint a nyers energiát, hogy ennek eredményeként a The Ocean repertoárjából szinte teljesen kiveszett a tűz. Ez egyrészt betudható a tiszta énekdallamok radikális előretörésének, másrészt annak, hogy a hangszínkavalkád nem áll egyenes arányosságban a hangulati sokszínűséggel. Az 50 perces albumot jóformán egyetlen hangvétel lengi körbe, és a lemez emelkedett, gyönyörködtető kisugárzása – amely nagyban táplálkozik a komolyzenei attitűd felerősödéséből – mintegy burokként fogja közre a tényleges potenciállal bíró témákat, amelyek így kirobbanás nélkül épülnek bele az eleve elfojtott zenei közegbe. És éppen ez az oka annak, hogy elődeihez mérten a Heliocentric olyan fényben tündököl, mintha a központosítás egyben tartalmi, mélységi kiüresedést is maga után volt volna – mert való igaz, hogy az új lemez dalai gyakrabban hallgathatók elődeinél, sőt, mi több, élőben is biztos szépen fognak szólni, de a hangsúly már a szépségen, és nem az erőn, a dinamizmuson, valamint a tényleges energián van.

Persze még nem lehetséges hitelesen megítéli a The Ocean új nagylemezét: ehhez mindenképpen szükségünk lesz a szeptemberben érkező Anthropocentricre is, amely előzetes elképzeléseim szerint már csak tematikai váltásának köszönhetően is úgy lenne teljes, egyben jelen korongot felértékelő hatású, ha zeneileg a Precambrian első lemezéhez, valamint az Aeolianhoz állnak közelebb, tehát visszaevickélne abba a zenei közegbe, ahol a torzítónak van tényleges funkciója is. Mert a Heliocentricről így tényleg csak azt lehet mondani, hogy valóban gyönyörű, és hogy még úgy is képes kiemelkedni a színtér átlagos felhozatalából, hogy közben a The Dillinger Escape Plan vendégeként ismét Budapestre érkező The Oceanhöz mérten kevés. De ahogy a megfejtés teljessége is várat magára, úgy a pontszám is erősen labilis, és nem elfogadandó.

10/6.