Habár önmagában nem garancia a jó minőségre, egy Tom Waits klasszikus címe nyomán elkeresztelni a zenekart nálam mindenesetre jó kezdetnek bizonyult, amikor megismerkedtem a The Ocean Doesn’t Want Me debütáló lemezével. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ominózus korong nem Waits-től kölcsönzi a legfőbb zenei hatásokat (hozzáteszem: természetesen; az amúgy sem lenne egy könnyű feladat), a névválasztás sokkal inkább tiszteletnyilvánításként értelmezhető.
Egyéb hatások azonban vannak bőven, sőt, tulajdonképpen erre épít a lemez. Nem egy műfajról van szó: pont attól válik kiemelkedő alkotássá, hogy ezeket az inspirációkat felhasználva egy teljesen új, jól körülhatárolható zenei világot teremt. Ebben a világban ugyanolyan fontos szerepet kap a post-metalos vontatottság, a doom-os riffelgetés vagy a progresszív dalstruktúra, a sort folytathatnám tovább; de még ennél is távolabbi vizekre kell eveznünk…
Miután már az első végighallgatás során magával ragad, elvarázsol, utaztat ez a zene, néhány katarzisszerű élmény közepette fedezi fel a hallgató azt a milliónyi apró elemet, ami olyan tökéletesen épül ebbe a kavalkádba, hogy nélkülük elképzelhetetlen lenne ez az összkép. Egyéb ütős hangszerek, finom elektronika, sőt, lágy, olykor egészen populáris vokálok gazdagítják a lemezt. A dalokon belül a különböző átkötések és váltások pedig úgy illesztik össze mindezt, hogy az egymástól idegen komponensek közötti határok teljesen elmosódnak.
A
The end is (still) nigh tulajdonképpen felvezetésként vagy bevezetésként áll a többi felvétel előtt; a lemezt lezáró
We watched them come pedig ugyanebbe a nyitányszerű hangulati pozícióba érkezik vissza, ami egyfajta keretbe helyezi az album egészét. E kettő között csupán a
Nation of Spears töri meg azt az egységes folyamot, amely a lemez gerincét képezi.
A legmaradandóbbat a
Way, I Forgot című szerzeménnyel alkották, de tulajdonképpen végig élvezetes marad a lemez, nincs unalmas vagy felesleges rész, sőt, előnyére válik a zenekarnak, hogy nem játszottak túl egyetlen témát sem, és pontosan ezért lesz ez a meglehetősen rövid munka kerek egész.
Ha pedig a legfontosabbat kell kiemelnem, vagy egy mondatban meggyőznöm a kedves Olvasót, miért érdemes időt szánni a
The Ocean Doesn’t Want Me megismerésére, azt mondanám, hogy kitűnő lehetőség ez megismerni egy fiatal, ambiciózus bandát, akik mellőznek minden erőltetettséget, és akik egy értéket felmutató debütálást tettek le az asztalra. Kíváncsian várom a folytatást!
8/10
