The Ocean – Anthropocentric

Abban talán egyetérthetünk, hogy az év első felében megjelent The Ocean lemez a zenekar fennállásának leggyengébb produktuma volt. Az azonban vitatható maradt, hogy ennek önmagában való megítélése mégis mennyiben hiteles – ezért várt hatalmas feladat az Anthropocentric dalaira, amelynek nemcsak magyaráznia, hanem kiegészítenie is kellett a Heliocentric összhatását.

A rejtvény megoldása pedig azzal a tételmondattal oldható fel, hogy a kollektíva – amely fogalomként jelölte a zenei sokszínűséget, nyitottságot és művészi igényességet – zenekarrá alakult. A The Ocean immáron új zenei és eszmei közegbe ágyazta tulajdon működését, amelynek első, még kényelmetlen ruhapróbája éppen a Heliocentric volt. Némiképp ennek köszönhető a lemez egyhangúsága, néhol túlzott könnyedsége és légies jelentéktelensége. Az Anthropocentric pedig ennek kíván kontrasztot állítani, ám akik egy Aeolian-súlyú és fontosságú anyagra vártak, csalódni fognak. A The Ocean már nem egy post-metal banda, nem a kísérletezések és a pillanatnyi impressziók szövevényes együttállásai irányítják kreatív dalszerző folyamatait. Ehelyett egy olyan leképzés jelenik meg, amely a kollektív értékeket és múltat egy modern hangszerelésű, progresszív metal/rock albumba sűrítette bele. Következésképp a szélsőséges hangulatok ismét periférián kívül maradnak: a lemez játékidejében nem találkozunk éteri magaslatokkal és fojtogató mélységekkel, tehát a Heliocentric egységes hangulatúsága és szűk spektruma ismét megnyilvánul. Hasonló állandóság az is, hogy a kereszténységet bíráló momentumok mintegy montázsszerűen követik egymást. A kohéziós egység ismét megszűnik, a tételek összetartozása bontja a linearitást a szövegi koncepcióban, arról nem is beszélve, hogy a felhasznált szövegrészletek és egyéb kiollózások újfent támadhatók. Erre a Heliocentric-kritikámban már kifejtett okok miatt nem térnék ki ismét, a hiányosságok – függetlenül attól, hogy Robin Staps olvasottsága igazi műkedvelőre vall – ismét egy didaktikus magatartást feltételeznek. A szekvenciák csupán egyetlen olvasatot ragadnak meg – bontva az eredeti szöveghely olykori párhuzamosságát, ami főleg a Karamazov testvérekből vett háromtételes minikoncepció esetében nyilvánul meg –, halmozásuk pedig figyelembe véve az idézett szerzők állásfoglalását, nem minden esetben következetes vagy hitelesen kezelhető.

Az alapvető különbség a Heliocentric és az Anthropocentric között a belső kiforrás jelensége, hiszen az új lemezen köszön vissza az az aura, amit már az áprilisi lemez is sugározni óhajtott. Az emelkedettebb hangvételű, szimfonikus aláfestéssel megtámogatott merengések végre meglelték méltó helyüket és kontrasztjukat a modern hangvételű (progresszív) metal attitűdöt sugalló riffek és témák között, valamint a lemez kétségkívül sok emlékezetes pillanattal kecsegtet. Loic Rosetti hosszútávon egyszínű, és valljuk be, nem túl erőteljes tiszta hangszíne már többször is hörgés általi egyensúlyba kerül, amely helyes irányba lendíti az összhatást, a két lemez közötti kohéziót pedig olykor komplett zenei visszautalások jelzik – talán épp ezért lett volna célszerű egyszerre kiadni az albumokat. A lemeznek azonban egyetlen gondja van: a zenei egyszerűsödés minden tekintetben kihat az élmény időtartamára is. Mert az való igaz, hogy az Anthropocentric rendelkezik fogós pillanatokkal, de az igazi áttörés valahogy mindig elmarad – legyen szó pozitív vagy negatív hangvételű kitörés-kezdetekről, valahogy minden alábbhagy. Ilyen szempontból Stapsék gyakorlatilag korlátokat építettek saját dalaik köré, és az ingerküszöb bármennyire is óhajtja, a teljes játékidő alatt csak megközelítve marad, érintve nem.

Úgy érzem, a The Ocean ezzel a két albummal kívánta legitimálni tulajdon zenei egyszerűsödését és direktté válását. Ezt úgy óhajtotta megtenni, hogy sajátos karakterisztikájának legmarkánsabb jegyeit átemelte egy modern felfogású progresszív metal-közegbe, ám ezzel arányosan közvetíteni óhajtott tartalmát montázsokra bontotta, a zeneiség valós, megérintő mélysége pedig olyan egységesen körbevett korlátok közé lett fogva, hogy a maradandóság jelen esetben már nem emberemlékezetre, hanem hónapokra korlátozódik. Nem tudom, hogy ez az ösvény a jövőben mit hoz, és hogy a The Ocean mit fog kihozni magából legközelebb, de két dologban biztos vagyok. Először is, 2010 nem a The Ocean éve, mivel az Anthropocentric feladata nem a Precambrian elé állás volt, hanem a Heliocentric magyarázata és védelme. Másodszor pedig teljesen felesleges ennyiszer elhozni Budapestre a zenekart – aki ismeri, annak idővel herótja lesz, aki pedig nem ismeri, nem fog velük foglalkozni, mert úgyis bármikor megtehetné.

10/7.