The Number Twelve Looks Like You – Worse Than Alone

A napjainkban egyre inkább teret nyerő, lassan kötelező ragadvánnyá váló mathcore műfaj cirkálósúlyú bajnoka, a The Number Twelve Looks Like You két év után végre új anyaggal jelentkezett. Az elvárások eme kaotikus zenét játszó ápoltakkal szemben magasak, hisz a Mongrel óta már számos más banda törte tovább kalapáccsal az utat eme játéktéren – de akármire is számítunk, csak egy a biztos: a srácok eddig mindig találtak fogást a hallgatón, hogy az album felére már abban is kételkedik az ember, hogy egy hegedűt melyik végén kellene megfogni. Most sem történt másként.

Aki ez eddig nem találkozott a banda egy művével sem, annak tömören összefoglalnám a sejthető kreatív folyamatot: végy öt embert, ossz köztük szét kötelezőnek ható, kortárs élőzenében előszeretettel alkalmazott hangszereket, kettőnek mikrofont adva, aztán itass velük annyi nyers akkusavat, hogy az anyjukat se ismerjék fel. Az eredmény egy olyan kotyvalék, ami semmivel sem hajlandó kiegyezni, szinte szikrázik a belezsúfolt ötletekből, mindent felold, oxigénnel vegyítve pedig nagyon is gyúlékony. Ha ez nem lenne elég, a képletbe így-úgy még kerül kellő számú olyan betét, amit az orthodox zenehallgató szenteltvízzel locsolna, ám a boncasztalon végül minden mégis a helyére kerül, aztán feszültség alá helyezve felkel, és él, és él.

Ennyi háttérinformáció után nem érheti szó a ház elejét a Worse Than Alone-nál sem: a bevált módszeren nem eszközöltek különösebb változtatásokat, de kellően kigyúrták magukat ahhoz, hogy a műfaj Vladimir Klicskójaként osszák a pofonokat. Az egyik percben még épp megszoknánk a hardcore tempókat, mire elsodor a kiteljesedett két vokalista játéka, s a refrének katonástól a művi affektáláson át elmennek valami egészen elvarázsolt, távoli sámán-kántálásba, aztán visszaugranak a káoszba, sebesen váltakozva a kristályos tiszták és az ördöngős hörgések közt. A dobok néhol hétismeretlenes egyenletet sugallnak, máskor puritán módon peregnek, a harmadik pillanatban pedig csak ütnek, mint a géppuskatűz, az ember meg csak kapkodja a fejét a jobbnál jobb riffektől, s mire feldolgoznád a betoldott jazz-betétet, már le is szögel, hogy úristen, ez salsa?!

Eme zenélő frankensteini szörnyeteg nem csak hogy él, de erősebb, mint valaha: s az ember hiába tiltakozik tiszta szívvel mindaz ellen, amivel szembe kerül, mégsem tud elnézni, csak némán csodálni. Az album felére már a fél zenetörténelmet szétszedik, a bemelegítő rövid darabot felhízlalt, öt perc felé konvergáló menetidők követik, majd a Refused-féle Bruitist Pomera emlékeztető Serpentine vezeti fel a monumentális, szinte minden hangulatot lefedő záródarabot. A stabil dalszerkezet nem hagy kivetnivalót maga után, de olyan expedíciót ajánl, amihez nem árt akár napjában többször is visszatérni.

Ennyi szófacsarás után, az utolsó pont kirakása előtt egyetlen mondattal tudnám összefoglalni a Worse Than Alone-t: a The Number Twelve Looks Like You még mindig kurva jó.

9/10