The Mars Volta – Noctourniquet

Ismert közhely, hogy a kemény drogosok korán halnak, de a The Mars Voltánál a relatíve rövidnek tűnő, bő egy évtized csalóka lehet, régóta az iparban vannak már a fiúk. Ugyanis a ’Volta születésnapjának talán túlzás nélkül tekinthető az a nap, amikor a gitáros zseni Omar Rodríguez-López a kilencvenes évek elején csatlakozott az At the Drive-In-hez, hiszen a két mexikói-amerikai őrült az ATDI-ben ugyanúgy kulcsember volt, mint ma a ’Voltában, személyiségük nélkül nem születhettek volna meg a jól ismert, elmebeteg dalok (arról nem is beszélve, hogy ma is ugyanazokat a mozdulatsorokat produkálják élőben, mint annak idején), és ha innen nézzük, akkor egy lassacskán húsz éves zenei gondolatvilág képe rajzolódik ki előttünk. A „házasság”, és ezzel a két zenész együttműködésének tetőpontja az El Paso-i kultzenekar feloszlásával, és a ’Volta megalakításával vette kezdetét, amikor intenzív dalírás és tudattágulás közepette megalkották csúcslemezüket, a jövőre tíz éves De-Loused in the Comatoriumot. Érdemes a Noctourniquet vizsgálatánál is figyelembe venni ezt a kiváló anyagot, és nem csak azért, mert elsőre semmi nem jut az ember eszébe az új lemezről, azon kívül, hogy már megint a legfurább ötletek az igazán figyelemfelkeltőek, hanem mert a De-Loused’ az etalon: egyszeri és megismételhetetlen. Akkor és ott patikamérlegen porciózták azokat az elemeket, melyek annyira különlegessé és élvezetessé tették a ’Voltát: hihetetlen lendület (nem hiába titulálták punknak saját zenéjüket), fogós és kreatív gitártémák, slágeresség és akkor még ésszerű keretek közé szorított antizene jellemezte a korongot, egyben megugorhatatlan mércét állítva a zenekar elé, hiszen egy hasonló elegy már önismétlésnek tűnt volna. És hogy mit tud ehhez képest az új korong? Nos, Cedric oldalán semmi sem változott. Az énektémák modora ugyanolyan, úgyhogy aki eddig se bírta énekesünk vernyogását, az szaladjon. A dalszövegek továbbra is megfoghatatlan dimenziókban mozognak, így némi ragasztógőz beszippantása nélkül esélytelen az értelmezés, bár az Imago ’száraz tónak nedves partján’ típusú paradoxona („Drinking from a well that was cured by drought”) azért tisztán is megmosolyogtató. Nem mintha úgy általában komolyan vehető lenne a lemez: ez eddig a leggyökerebb ’Volta kiadvány (persze náluk a gyökérség szigorúan erénynek tekintendő). Amikor a The Malkin Jewel kijött, én egyenesen attól tartottam, hogy ezúttal végképp túlzásba estek, de szerencsére a dal hozzászelídül a többi, amúgy szintén extravagáns szerzeményhez (ahogy az Imago és a zseniális Zed and Two Naughts is).  Zeneileg a mindent elsöprő szertelenség mellett egyéb kitűnő megoldásokat is találni: részben visszatér a debüt pörgőssége (három gyors dal is van, ezek igazi energiabombaként hatnak a korong átlagtempójához képest), és a lemez helyenként még a De-Loused’ kisöccseként leírható The Bedlam in Goliath-nál is fogósabb. Ami nem tetszett, hogy Omar még jobban visszafogta magát az Octahedronhoz képest: gyakorlatilag nincs érdemi gitározás a lemezen, és amikor mégis, akkor se nagyon csalogatták elő a keverésnél, ezen kívül, bár a zajongás teljesen rendben van, a dallamok vagy sokkal kevésbé konkrétak és ütősek szintire írva, vagy alapból nem sikerültek túl emlékezetesre.

Hogy a végén visszatérjek kicsit a koncepció-centrikus felütésemhez: személyes véleményem az, hogy a The Mars Volta már elérte a halhatatlanságot, így teljesen felesleges tovább kergetni azt. Cedric és Omar szólóprojektjei, valamint az ATDI újraalakulása talán azt jelzi, hogy ők is érzik: nem igazán tudnak már újat mutatni a ’Voltával. Talán botorság ilyesmit belelátni Cedric hagymázas szimbolikájába, és lehet, hogy csak a húsvét közelsége mondatja velem, de elképzelhető, hogy a The Mars Volta tagjai a feltámadásra játszanak, akár egy régi-új formáció keretein belül is (hiszen vasárnap után hétfő következik, Jácint véréből pedig csodaszép virág sarjadt). Én mindenesetre szurkolok nekik, hogy képesek legyenek józanul megítélni, van-e még elég szufla a ‘Voltában egy igazán jó lemezhez, hiszen azt talán már Omar is belátta, hogy nem az állandó doboscsere fog új életet lehellni a csapatba (arról nem is beszélve, hogy ha így folytatja, a végén elfogynak a vállalkozó szellemű bőrpüfölők). Akárhogy is, talán nem én vagyok az egyetlen, aki a jövőben valami igazi, nehézsúlyú tudatmódosítóra vágyik.

7/10