The Idoru – Monologue

Második lemezéhez érkezett a hazánk fiaiból álló, Japánt is megjárt, külföldön rendszeresen turnézó budapesti The Idoru. Első lemezük, a Brand New Way, Brand New Situation egy bizonyítani vágyó, ötletekkel és energiával teli csapatot mutatott, és noha az a lemez érzésem szerint még nem volt elejétől a végéig 100%-os, azért már akkor fellelhetők voltak olyan gyöngyszemek, mint például a Soldiers Of Nowhere, vagy a When Fear Is Just A Memory. A rákövetkező Hopeless Illusions minősége már nem hagyott kétséget a felől, hogy fogunk még nagy dolgokat hallani a srácoktól.

Aztán ahogy elindítottam a gyönyörű azúrkék-fekete színekben pompázó korongot, elégedetten vigyorogtam (ismét) a bika hangzás hallatán. Szükséges leírni, mit alkottak a Bakery-s profik? Nem hiszem. Említsem meg a (sirályokat, mint -az egyébként hideg színekkel festett csomagolást végigkísérő- motívumokat ábrázolásként felhasználó) booklet elsőrangúságát? Nem. Ezek mind olyan dolgok melyek terén már egyáltalán semmi kifogásolnivaló nem érheti a hazai bandákat sem. És akkor még nem is beszéltem a zenéről! Akkor halljuk!

Az intro-ként érkező, ének nélküli Monologue is tekinthető majdnem teljes értékű dalnak, ugyanis egy szép dallammá terebélyesedő, fokozatosan kibontakozó kompozíció, nem valami funkciótlan, pláne felesleges időhúzás, bevezető címén. Megjegyzem a dal végi téma engem eléggé emlékeztet a nagy nevű előd Newborn második EP-jén szerepelt All Roads Lead To Rome szólójára.

Elhalkuló gitárhangjai után szó szerint berobban a When The Morning Comes, és én innentől meg voltam véve. Ugyanis ez egy lendületes, gyors punk/HC nóta fergeteges dallamvezetéssel, remek refrénnel. Intenzitását a verzék kiállásai sem törik meg, vége felé megvariált énektémái nem hagyják lankadni a figyelmet, a zenészek ötletes játéka pedig a sodrását. Ez a szám felfogásában emlékeztet az egyes lemez Drama of Our Time-jára, csak ebben benn van az eltelt évek minden dalszerzési tapasztalata.

Következik a csapat myspace-es oldalán már egy ideje meghallgatható, durvább üvöltésekkel is tarkított Refused Day By Day, amely egy olyan kompozíció, amilyent magyar zenekartól még nem nagyon hallhattunk. Tele van jobbnál jobb ötletekkel, bár alapjában véve nem gyors, mégis nagyon jól megszerkesztett, megköveteli az odafigyelést, hogy átjöjjenek azok az apró trükkök, fricskák amelyektől annyira „ott” van. Épp ezért szubjektíven azt mondom, nem egy ilyen direkt dal után kellene következnie, mert az első hallgatások alkalmával eléggé megakasztja a When The Morning… lendületét, márcsak a hossza folytán is. Sokrétűsége folytán lassabban is érik be. Érdemes lett volna úgy az ötödik-hatodik track környékén elhelyezni, ahol már az alaposabb, odafigyelő meghallgatások során fedezné fel finomságait kincsként a tisztelt zenehallgató.

Ugyan a lemez nagy slágere a Monochrome, nekem mégis a negyedikként érkező Last Raindrop a legnagyobb kedvencem az anyagról; csodálatos, számomra valamiképpen ünnepélyes, mégis komoly hangulatú dallamai remekül örvénylenek, csavarodnak egymásba, s fokozódnak a refrénig. Ezt fejeli meg egy király, feelinges, a dallamvezetésbe tökéletesen illeszkedő szóló. Andy hangja is (amit érzésem szerint mélyebbre is vett) talán ezen dal verzéiben a legmagabiztosabb. A klipesítésre váró, elektronikus loop-okkal induló, tényleg óriási potenciált magában rejtő Monochrome utáni Prison of Dead-et a dal eleji és végi, punkos gyorsulások foglalják keretbe, egyébként szintén slágeres dallamokkal rendelkező, középtájt belágyuló szám.

Az Encounter elején a távoli, elhaló gitárhangokra érkeznek a háttérben narrátoros szövegrészletek, és finom refrénjét háttérvokálokkal is megtámogatják, szolid óóó-zás képében. Itt főképp nagyon jókat üt (az egyébként az egész lemezen brillírozó) Szabó Laci, érdemes a számokat a játékára figyelve is hallgatni! Irgalmatlan húzása van ötletes dobolásának.

A Kill kezdő, némiképp kalipunkos basszusfutamaira kemény riffek érkeznek, az egyik gitár szinte végig szólisztikus témákat hoz a másik bárdista alapozására, itt a szövegben is („kill your hopeless illusions”) visszautalnak előző anyagukra.

Laza és könnyed, a Red Hot Chili témáira emlékeztetően indul a Shelter of Empty Souls, vidám hangulattal, okos gitár-basszus összjátékkal, majd berobbannak a kemény gitárok, s ismét megadod magad a feszes, megtördelt alapokra érkező dallamoknak.

A záró The Better One elmélázósan indul, effektezett dobokkal, visszafogott énekkel és távoli kiabálással, melyek vissza-visszatérnek a keményebb részek közt. Vége felé kipengetett riffjéről viszont azonnal beugrott a Thrice Image Of The Invisible-jének kezdése, ez persze lehet véletlen, de az egyezésre azonnal felkaptam a fejem. Ennek ellenére ez a szám is elsőrangú.

A leírtakból kitűnik, hogy ez egy nagyon jól sikerült album, amit odafigyeléssel érdemes meghallgatni, mert noha rendelkezik három-négy óriási slágerrel, a lemez végén található dalok nem hatnak azonnal, nem annyira egyértelműek. Viszont, ha hajlandó vagy belemerülni, minden hallgatásnál fedezhetsz fel bennük valami újat. A leírtak talán jelzik az anyag sokrétűségét, mélységét.
Zárásként had idézzem a Superbuttos Vörös Andrist, aki a Blind tavalyi új lemezének DVD részén, az interjúban olyasmit fejtegetett, hogy a Blind Myself az a banda, ami úgymond a kirakat legelőkelőbb helyét foglalja el, és büszkén mondjuk rá: hát igen, ez a miénk, s büszkék vagyunk rá. Érzésem szerint az Idoru az a banda, amelyikben megvan a potenciál arra, hogy felsorakozzon azon a ˇpolcon”. Ehhez az kell, hogy itthon is minél többen fedezzék fel maguknak a (külföldön elég nagy népszerúségnek örvendő) bandát. Mindenesetre, a lehetőség bennük van.

Ha értékelnem kellene a korongot, azt mondanám, hogy vannak itt óriási slágerek, viszont becsúszott egy-két olyan tétel is, amely minősége ellenére nem képes végig fenntartani a figyelmet, ezért legyen: 9,5A sorsdöntő harmadik lemezzel viszont alázhatják az egész mezőnyt. Mert ez van annyira jó.