The Great Commission – Heavy Worship

Mielőtt azonban valaki úgy gondolná, hogy ez a bevezető arra akart utalni, hogy itt csak 39 percnyi szaggatást hallunk, azt kell keserítsem: itt bizony Fejlődés van. Nagy betűvel. Történt ugyanis, hogy két évvel ezelőtt a The Great Commission kiadta az Every Knee Shall Bow című nótacsokrát, amiben a 10 szám alatt felhalmozott, körülbelül 25-30 darab, félpercnél jóval hosszabb breakdown már akkor is emberesnek tűnt. Azt már nem is érdemes megjegyezni, hogy ehhez 3 (három) darab gitáros kellett: egy, aki zenél is, plusz a nő, akitől ők lesznek a „csajgitáros banda”, és a harmadik, akitől ők lesznek a „három gitáros banda a csajjal”. Nem csak az extra tagok, de úgy egészében a banda létezésének értelme is megkérdőjeleződött ezután a lemez után, amit persze a szókimondó keresztényi szövegek hamar sikerre vittek, pedig azok is olyan butára sikerültek, mint a fa. Bár biztatónak nem volt mondható a Heavy Worship promo szövegelése, amiben egy új stílus alapjainak lefektetését ígérték a tagok, azért valahol mindenki tudta, hogy az előzőnél butább és rosszabb lemezt nem tudnak készíteni.

Nos, ez annyiban be is jött, hogy a háromból két gitár jelenléte indokoltnak mondható az album felében, azonban az újításnak vélt dolgok olyan mértékben fürödnek az izzadtságban, hogy mi érezzük kínosan magunkat a lemez legnagyobb részén. A csőparaszt kiállásokat az A Day To Remember-ihlette punkos refrének váltják sorozatosan, amik természetesen irtózatosan gyengére sikerültek, azonban mégis tudjuk dúdolni őket már az első hallgatás után. A legjobb hasonlat erre Rebecca Black Friday című klasszikusa, amit mindenki élből utál, mégis, ha felcsendül a nóta a youtube-ról, azt mindenki együtt tudja vele énekelni. Az utolsó számot kivéve sikerült minden egyes dalt (!) ugyanarra a sémára megírni, ami a következőképp néz ki: az igen ötletes kezdés után, ami egy bűzölgő breakdown formájában bontakozik ki, jön a tekerés, és a keménykedés, ahol igazán megmondhatják a magukét a mai kereszténységről, és képmutatásról (erről később). Aztán minden előjel nélkül berobban a refrén, és Justin Singh „Easy Pop-punk Vocal Creator”-ből elővarázsolt remek hangja, hogy aztán átvegye a terepet az újabb kiállás, majd az újabb verze-refrén megismétlése, és a keretes szerkezetet megtartva egy sokáig előkészített, babagyilkos breakdownnal lezárják a dalt. Minden dalt. Mindet.

Az utolsó nóta kivételt képez ezalól, hiszen a mostani divat szerint az ilyen lemezek végére illik egy keresztény dicsőítő dalt írni, ami mondjuk a Sleeping Giant idei albumán hallható lélekemelő csodájához képest egy Süss fel nap szintű, egy dallamot négy percig tekergető dalocska. Emellett a szövegek is olyan egyszerűek, és buták, mint azt már az Every Knee Shall Bow-on megszokhattuk. Különösen bénák, és siralmasak a képmutató „Mi vagyunk Isten katonái, és te vagy az ellenség„, illetve a nagyon bölcs, és magas lóról írt „Ha azt hiszed, hogy a keresztények nem hazudnak, akkor nézd meg őket vasárnap délelőtt„-féle szövegek (ez a kettő a kedvencem), de a breakdownok előtt beordított egysorosok („Let the rain fall down.”) is igencsak meg tudják nevettetni az embert. Ezek tényleg csak arra valók, hogy a hardcore színtér egy bizonyos rétegéhez hasonlatosan tudják a mellüket verni, hogy ők keresztényként jobb emberek, mint a többiek, itt pedig el is veszett a lényeg, amiért ezeknek a bandáknak, ebben a stílusban zenélniük kellene.

Az egyetlen dolog, amiért nem a legrosszabb besorolást kapja a lemez, az az, hogy hallgattatja magát. Talán a már említett RebekaBlek-hatás az oka, mindenesetre a jó hangzás, az egyszerű dalok és dallamok miatt háttérzenének egy-kétszer megteszi. Ettől függetlenül pedig egy nagyképű és trendlovagló banda, amiből már így is van elég kicsiny bolygónkon. Én maximum az amerikai keresztény, emellett nagyon scene arcok lejátszási listájában tudom elképzelni a bandát, és remélem igazam is lesz, mert már így is elég lócitromot szórtak a ventilátorunkba, hogy egy életre elegünk legyen az ilyen, és efféle próbálkozásokból. Én szóltam.

3/10