The Gathering – Disclosure

A még 2009-ben napvilágot látott The West Pole-on mutatkozott be Silje Wergeland, akiről csúnya dolog lenne azt mondani, hogy kellemes Anneke pótléknak bizonyult, de ha a szívére teszi a kezét az ember, akkor mégiscsak ez az igazság. Az említett korong alapvetően egy jól hallgatható dalcsokor lett, de valahogy – a személyi változást leszámítva – hiányzott belőle az újdonság faktor. Hosszútávon nem kínált annyi izgalmat, amennyi három év hallgatás után elvárható lett volna. Aztán eltelt ismét három év, és menetrendszerűen érkezett az új produktum.  A képlet most sem igen változott: a U2 világától nem is olyan távol eső, lebegősebb gitártémákra épülő dalok rockos lüktetése megmaradt, de egy adag álmodozósabb, mégis poposan fogós melódia is befigyel itt-ott. Ezúttal talán egy hangyányival markánsabban nyúlnak vissza a témák a korábbi lemezek, főként a How to Measure a Planet elektronikával flörtölő, kissé távolba mutató hangzásához. Valószínű emiatt érzem melankolikusabbnak ezt az albumot, mint az előzőt, de az is lehet, hogy a tavasszal kijött elődjével szemben pusztán a szeptember közepi megjelenése miatt gondolom az esős, szürke hétköznapok háttérzenéjéül a Disclosure-t.

A nyolc szerzemény közt túlsúlyban vannak a kevésbé direkt, atmoszférikusabb darabok. A legjobban sikerült ezek közül kétségtelenül a tíz perc feletti Heroes for Ghosts. Ez egy Sigur Rósra emlékeztető kezdés követően gyönyörűen építkező tétellé duzzad, amiben néhol még fúvósok is szerepet kaptak, a végeredmény pedig a Nighttime Birds legszebb pillanataival versenyzik. A feltétel nélküli örömhöz azonban több ilyen nagyszerű pillanatra volna szükség. Változatosnak ugyan változatos a Disclosure, hiszen az álmodozás mellett kapunk pörgősebb, a Garbage és a Depeche Mode közt félúton elhelyezhető nótát (Meltdown) éppúgy, mint a modern idők szavának engedve némi Lana Del Rey beütésű verzét a Paralyzedban. Csak épp a hidegrázás marad el, ami a korábban említett Heroesban még megvolt, de például az I Can See Four Milesból már teljesen hiányzik. Mindent egybevetve erősebbre sikeredett a tizedik The Gathering lemez, mint a nagy szakítás utáni első próbálkozás, de hasonló stílusban az Anathema elsőbbsége úgy érzem, még jó ideig borítékolható lesz. A Heroes for Ghosts nélkül csak egy hatost adtam volna, de ez a 10 perc önmagában rádobott egyet a végső pontszámra.

7/10