The Gaslight Anthem – Handwritten

Gyorsan le is lövöm a poént, a Handwritten tartalmaz minden stílusjegyet, ami a Gaslight Anthemre annyira jellemző. Néha gyors, néha középtempós, néha akusztikus, de egy biztos: rendkívül szenvedélyes. Az album beharangozójaként kiadott „45” című kislemez kétségkívül magasra tette a lécet. Talán túl magasra is. Nem kérdés, hogy ez, a korong első dala a legerősebb a lemezen, sőt, megkockáztatom: talán az egyik legjobb dal, amit valaha írtak. Megvan benne a régen tapasztalt kraft, a stílus, a titokzatosság. A dal tele van szórva finom utalásokkal, parafrázisokkal, azokkal az értékekkel, amik anno számomra érdekessé tudták tenni ezt, az egyébként zeneileg semmi újat fel nem találó New Jersey-i négyest. A 45 a ‘7-es kislemezek sebességére utal, hiszen ezen lemezeknek 45 rpm a sebességük. A dal egyébként egy tönkrement kapcsolat utáni perspektívából közelít a hallgató felé, de a lemezzel, mint tárggyal kapcsolatos utalásokkal: „And the song just keeps on repeating, Drop the needle again…”, „Turn the record over…”, majd a refrén előtt megidézik a Hot Water Music-ot (but „Better Sense” says…) is. Az előző lemezből pont az ilyen kirakósjáték-típusú dalszövegeket hiányoltam, és reménykedtem, hogy a komplett album is hasonló nótákkal lesz teletömve. A korong megjelenése előtt néhány nappal aztán megjelent a lemez címadó dalához készült videó is, ami -a változatosság kedvéért- egy bakelit lemez sorsát mutatja be, a dal viszont már inkább a lemez készítésére reflektál, hiszen a szövegek tényleg papírra vetve születtek, a zene pedig akusztikus gitáron, tehát mindenféle elektronikát nélkülözve.

Hallottam már néhány lemezt életemben, de a „Here Comes My Man” kétségkívül az egyik legmeglepőbb húzás, amivel valaha találkoztam, hiszen nem mindennapos, hogy az ellenkező nem perspektívájából írjon valaki dalt. Az ötlet jó, a megvalósítás szintén, bár azért Brian Fallon még mindig nem John K. Samson, hiszen a The Weakerthans énekes-gitárosa még mindig a messiása a gyönyörűen megírt, más-más nézőpontból közelítő történeteknek. A lemezen egyébként a nyitó tétel után már mindössze egy gyorsabb tempójú számmal találkozhatunk („Howl„), ami elég kevés ahhoz képest, hogy a beharangozókban kivétel nélkül mindig az volt a jelszó, hogy vissza a gyökerekhez. Az egyik legnagyobb probléma a koronggal, hogy a közepére helyeztek két feltűnően lassú tételt, ami alapvetően még nem lenne gond, de a két dal együtt majdnem 10 perc, tehát pontosan az album negyedét teszi ki. Valószínű ez az egyik legkomolyabb oka annak, hogy ez az album nem tud összeállni rendesen egy egésszé, nincs meg benne az a konzisztencia, ami ízt, kisugárzást tudna adni a lemez egészének. A dalok többsége rendben van, néhány idegesítő sort, és a kliséket leszámítva a dalszövegek szépen komponáltak, van egy-két elképesztő zenei megoldás (pl. a „Mullholland Drive” végén található gitártéma), de mégis hiányzik belőle az egységesség. Ha zenéről van szó, néha kissé konzervatív tudok lenni, így nekem csalódás, hogy a várakozások, és a „45” kislemez ellenére mégsem fordultak vissza a Sink or Swim–The ’59 Sound irányába. Ami valamilyen szinten még megbocsátható lenne, de sajnos közben előre sem sikerült lépni. Mert bár a Handwritten az átlagosnál egy sokkal jobban megalkotott rock’n’roll lemez lett, de a sokszor emlegetett nagy elődök (Bruce Springsteen, Bob Dylan, Tom Waits…) árnyékából történő kilépéshez ez még kevés.

8/10