The Fall of Troy – Phantom on the Horizon (EP)

A srácok karrierje hat éve kezdődött a washingtoni Mulkiteoban, ekkor született meg self-titled debütlemezük, amelyre gyakorlatilag csak a Mike Munro-val közösen alapított, egy évet megélt előbanda, a The 30 Year Wars dalait pakolták fel – ami azért elég szép dolog 17 évesen. Az immár letisztult, és valamelyest elfogadhatóbban kevert dalok hatalmasat ütöttek, és már ekkor felírható volt a képlet, mellyel be lehet határolni azokat a műfajokat, melyeken az együttes akár 2-3 perc alatt is átszáguld: poszt-hardcore parketten ropta egymással a screamo és a progresszív rock sodró, és technikás táncukat. Rá egy évvel jelent meg a Phantom on the Horizon alapját képző Ghostship EP, melyen bebizonyították, hogy receptjük hosszabb dalokban is tökéletesen működik (később erről a dalhossz mizériáról még lesz szó). Az Equal Visionhöz szerződést követően kiadtak két nagylemezt, a Doppelgängeren többnyire még egyszer újrakevert dalok voltak a debütlemezről, ám a Manipulator már kizárólag friss anyagot tartalmazott, meg is osztva rendesen a hallgatóságot. Így aztán nagy várakozás előzte meg a tavalyi kislemezt, hogy mégis miket fog változtatni Erak a remek Ghostship dalokon. Azért vannak hátrányai annak, ha egy banda szinte kizárólag egy emberre épül – és a The Fall of Troy bizony ilyen együttes, Erak a poszt-hc fiatal Trent Reznorja, az oldalán dolgozó igen tehetséges zenészek csupán asszisztálnak neki, ritmuskíséretet adva a frontember fejéből állandó jelleggel kipattanó szikráknak. Persze ez nem csoda, elvégre az ő gitártémái, gyors és innovatív játéka azok, amik igazán egyedivé teszik a ’Troy-t. Ám így vele szimultán változik a banda zenéje is, tehát ha Erak gondol egyet, és ezentúl At the Drive-In helyett inkább The Mars Volta-t hallgat, akkor ez bizony érződik az egész zenekaron. És sajnos ez érződik a ‘Phantomon is, mintha az energikus, kapkodóan változatos gitáros egyik pillanatról a másikra a keleti part Omar Rodriguez-Lopezének tekintené magát, ami igen szomorú, miután Omar tipikusan az a gitáros, akinek ötször annyi ötlete van, mint amennyinek kéne lennie, és a rengeteg öncélú hülyeség közt elvesznek az igazán értékes pillanatok. Tulajdonképp ez történt volna a „Ghostshipből Phantom” átalakulás során is, ha az eredeti dalok nem lettek volna elég jók ahhoz, hogy kellő erővel tudják megtörni a teljesen feleslegesen beléjük pakolt, TMV-ra jellemzően irritáló üresjáratokat. Ugyebár teljessé tették az eredetileg csak első, negyedik, és ötödik fejezettel bíró Ghostship pentagont, cserébe viszont legalább nem nyúltak a ’04-es EP legjobb megmozdulásait tartalmazó Macaulay McCulkinhoz (azt ugye már ellőtték a Doppelgängeren). Szép sorjában ez történt:

A lemez playlistre helyezése után (elsősorban digitálisan jelent meg, csak 3300 tényleges példányt gyártottak) egyből szembekerülünk a 4 év alatt jó alaposan, konkrétan 4 perccel meghízott első fejezettel (Introverting Dimensions), és a ténnyel, miszerint ebben a 240 szekundumban nem történik semmi sem. Illetve ez a semmi, ez az a valami, ami miatt tekerni szoktunk a 10+ perces ‘Volta-dalokban. A következő két dalban azon szerzeményeket tisztelhetjük, melyek külön erre a lemezre íródtak – az A Strange Conversation jól sikerült, bár sikerült megtoldani szűk másfél perc nihillel ezt is, de itt legalább egy helyre koncentrálódtak a felesleges részek. Ugyanakkor már ennél a számnál is feltűnt az, ami később testet is öltött, miszerint Thomas mintha kevesebbet üvöltene, és túlsúlyba kerülnének a tiszta részek, remélhetőleg nem kívánja a negyedik TFoT lemezen egyesíteni önmagában Omart Cedric Bixler-Zavalaval. Lényeg a lényeg, a harmadik dal, a Nostalgic Mannerisms szinte teljesen lehagyható lett volna, tulajdonképp egy dalban foglalja össze Erak azt, hogy mi a probléma Omar kolléga szinte összes lemezével: az írási folyamatból hiányzott a szelektálás, ahogy Omarnál a lemezek esnek szét, itt a dal jár így. A lemezt két megint nemcsak újrakevert, hanem ki is bővített dal zárja, az Enter the Black Demon csak bő egy perc grátiszt kapott, de a The Walls Bled Lust nem úszta meg két percnyi hozzáadott unalom nélkül – szerencsére mindkét dalnak a vége lett megtoldva, így gyakorlatilag annál a pontnál, ahol az eredeti rész véget ér bennük, léptethetünk is (/ használhatunk nem túl elegáns megoldásként vágóprogramot is). Sajnálatos, hogy ez lett a project végeredménye, bár nem igazán tudom elképzelni azt, hogy egy olyan koncepció, ami arról szól, hogy régi dalokat felújítunk és kibővítünk, hogy sülhetne el úgy, hogy annak ne az legyen a vége, hogy „ezeket az extra dolgokat lehagyhatták volna”. Megoldás lehetett volna esetleg az, ha az egész szándékosan van így megcsinálva, ám a lemez koncepciója nem egy előadó fejlődése, és régi, valamint kialakulófélben lévő énjének spontán egymásnak feszülése volt, hanem az, hogy egy spanyol gálya találkozik egy szellemhajóval. Vagy talán elég lett volna a két kiegészítő dal, és a többihez nem kellett volna hozzányúlni, nem tudom, mindenesetre ha ebből a lemezből indulok ki, félve gondolok az idén megjelenő új albumra. De legalább nem ismeretlen az ellenség, és tudjuk, hogy akármit is mutasson a borító, az a fantom a horizonton egy balkezes, afrofrizurás puerto ricoi.