The Fall of Troy – In The Unlikely Event

Az In The Unlikely Event a Panic Attack! című szerzeménnyel nyit, ami karakteres riffjével és ragadós refrénjével már nagyjából el is helyezi az albumot a Manipulator által megkezdett útvonalon, aminek kissé ellentmond a többször is előforduló üvöltés, és amit megerősít az Erakhoz képest visszafogottabb technikai szint – persze ebben semmi rossz nincs, mivel a szám maga nagyon is jó. A dalban, ha rövid időre is, de felbukkan amúgy a Schoolyard Heroes énekesnője, Ryann Donnelly, bár Erak tenor hangja mellett annyira nem hangsúlyos sem ez, sem a másik két közreműködése. A második tétel, a Straight-Jacket Keelhauled már jóval keményebb hangvételt üt meg, és zeneileg is inkább a Doppelgängert idézi, tehát emellé is jó vastag pipa kerül, ahogyan a Battleship Graveyarddal sem hibáznak, az öt perc fölötti játékidő ellenére sem. Baromi jó gitártémák, a tiszta ének és az üvöltés taktikus váltakozása, valamint az öncélúság gátját kecsesen átugró technikai bravúrok teszik nagyon erőssé a lemez elejét, igazából akinek az előző nagylemez bejött, az ebben a három dalban sem találhatott kivetnivalót. A Classic Case of Transference visszavesz a tempóból, és bár a refrént itt is eltalálták, itt már zavaró volt a négy és fél perces hossz – négy perc fölött ez a zenekar elsősorban a keményebb dalokban működik, és ez az, amit az In the Unlikely Eventön figyelmen kívül hagytak. A Single sem gyorsít rá, és az Empty the Clip… is ebben a középtempóban úszkálva ütik meg a középszintet, de semmi többet, a második három dalban tehát érezhetően leül a lemez (kissé fura, hogy a Guitar Hero V-be a banda három dalt delegált az albumról, és ezek közül kettő pont ebben a fázisban van). Utóbbi dal amúgy egy már-már popzenei énektémával is próbálkozik, kevés sikerrel, a lemez egyik mélypontja a hosszúcímű.

Igazából pont ez volt az a pont, ahol egy igazán erős dalt kellett volna kijátszani, erre jön a hat percen is túlhaladó People and Their Lives, ami az előző számhoz csapódva tovább mélyíti azt a bizonyos mélypontot, nem gondoltam volna, hogy kénytelen leszek leírni a zenekar kapcsán az unalmas, leeresztett, lomha jelzőket, pedig ez a dal ezeket meríti ki. Szerencsére az a bizonyos aduász csak késik, és nem hiányzik, hiszen érkezik Rody Walker a Protest the Hero-ból (meg Donnelly kisasszony is, de hiába a hölgyeké az elsőbbség, azért érezzük a két közreműködés súlyának különbségét), hogy a Dirty Pillow Talkkal megmentse a STOP gombot attól, hogy a hallgató azon álljon bosszút. Itt már értelemszerűen visszatér az izgalom, és a TFoT-faktor a zenéjükbe. A Nobody’s Perfect ugyan újabb kis lecsüccsenés, de azért jobban sikerült, mint a lemez közepén található szerzemények, hisz legalább zenei részével elszórakoztatja a hallgatót, mégha megint túl bő lére eresztették magukat. Furcsa, de a számos lassú/középtempós dal ellenére az első igazi ballada csak a tizes sorszámú Webs, ami ugyan a zenekarhoz nem igazán illik, de az albumról nem lóg ki, szóval egy halvány pirospontot én odafirkantok nekik. Nagyon okosan az utolsó előtti dallal azért felrázzák még az embereket, a Walk of Fame egy újabb olyan dal, amiből több kellett volna a korongra, hisz a három nagylemez óta standard receptjük a jó húsleveséhez hasonlatosan sokadjára is működik (bár a harmadik perc előtt az az üresjárat kimaradhatott volna). Szerencsére a záró tétel se sikerült rosszul, a Nature vs. Nurture a negyedik bekezdésben említett „szabályt” erősítő kivétel a maga összerakottságával, könnyed dallamvilágával és tipikusan lemezzáró hangulatával (meg Ryann utolsó felbukkanásával), így az utolsó benyomás nagyjából megközelíti az elsőt.

Sajnos azonban a lemez nem közelíti meg az ez előttit, és nem hordozza egy átlagos negyedik lemez jellemvonásait (mégha önmagában, az előzőeket figyelmen kívül hagyva több, mint korrekt is): kiforrottság, megtalált hangvétel, ösztönszerűséget adó rutin. Kissé fura amúgy, hogy ezeket az első kiadványuk óta csípőből hozták, most viszont nem, ennek okait kereshetjük sok mindenben: a rájuk nehezedő nem kis nyomásban, a tagcserében (basszeros), vagy a fokozott turnézásban, de reméljük, hogy ötödik lemezükre visszatalálnak ahhoz a valamihez, ami generációjuk egyik legjobbjává tette őket, és amit eddig gond nélkül produkáltak.

6/10